Hétköznapi történet
Cozma Meda a női járművezetőkkel kapcsolatos előítéletek tökéletes cáfolata. A magabiztosságot és derűt sugárzó buszsofőrnővel kedvenc útvonalán, a 44-esen találkoztam először. Nem tudtam megállni, hogy ne hívjam el szerkesztőségünkbe egy beszélgetésre, ő pedig úgy mondott igent, mint egy régi jó ismerősnek. Ettől aztán még jobban vártam a találkozást ezzel a román anyanyelvű, de magyarul is tökéletesen beszélő, első látásra rokonszenves nővel.
Meda párjával, Oszkárral érkezett hozzánk a megbeszélt időpontban. Jó is volt, hogy együtt jöttek, az izgalmasan kacskaringozó életút egy bizonyos „kilométerkövétől” ugyanis közösen tették sokszínűvé a történetet.
– Marosvásárhelyen születtem, itt jártam iskolába – kezdte Meda a legelejétől. – A Gheorghe Marinescu egészségügyi líceumban végeztem a középiskolát, majd a posztliceális képzést. Ebben az időszakban másfél évig dolgoztam önkéntesként a SMURD rohammentő szolgálatnál. Gyönyörű periódusa volt ez az életemnek. Fiatal és tapasztalatlan voltam, és nagyon sok mindent tanultam. Jó volt a közösség, érdekes esetekkel találkoztam. Sosem felejtem el azt a két és fél év, három év körüli fiúcskát, akit gipszes kézzel hoztak be az ügyeletre. Úgy került hozzánk, hogy az apja megverte. Látszottak rajta a bántalmazás nyomai, de még így is olyan szép gyermek volt. Keksszel kínáltuk, ő pedig két kézzel gyúrta a szájába a finomságot. Vizet is akartunk adni neki egy úgynevezett csőrös csuporból, de nem akart inni belőle, mert nem látta, mi van a csuporban. Amikor aztán levettük a tetejét, elfogadta az innivalót. A gyermekvédelmi hatóság vitte el tőlünk, de a kicsi arca a mai napig előttem van. Ez az eset érintett meg a leginkább. A posztlici elvégzése után egy laborban dolgoztam, aztán 2003-ban megszületett a fiam. A szülés utáni szabadság lejártával egy családorvosi rendelőben helyezkedtem el asszisztensnőként, tíz évig voltam ott.
– Milyen volt ez az időszak? – szóltam közbe.
– Ennek az évtizednek is megvolt a maga varázsa. Sok idős néni osztotta meg velünk a mindennapi eseményeit, de a legmaradandóbb történet itt is egy kisgyerekkel kapcsolatos. Az édesanyja panaszkodott, hogy a kisfia sehogy sem akarja kimondani az „r” betűt. A fiúcska közben kocsikázott a rendelőben lévő íróasztalon. A doktornő ezt látva megkérdezte tőle, hogy csinál az autó – „brümm, brümm”, próbálta kihúzni belőle a várt betűt –, a gyerek pedig erre nagy komolyan ránézett, és kivágta magát: „tütül”. Azt hittem, hogy beesem az asztal alá a nevetéstől.
– Mi vitt át az egészségügyből egy egészen más világba? – szólaltam meg újra.
– Családi problémáim adódtak, és elváltam a férjemtől. Kiharcolta, hogy nála maradjon a fiunk. A mostani páromat a rendelőben ismertem meg, a páciensem volt. Egyébként magyarul is ott tanultam meg. Oszkár baszkulánton, azaz billenőautón dolgozott egy üzemanyagtöltő állomásnál, reggeltől délutánig nem volt otthon. Nekem is folyton akadt munkám, házhoz hívtak kezelésre, injekciózásra. A párom nehezményezte, hogy ott áll az autó a tömbházunk előtt, én pedig buszra várok, vagy taxit hívok, ha mennem kell valahova. Azt mondta, szerezzem már meg a hajtási jogosítványt. Így iratkoztam be a sofőriskolába, és sikerült a vizsgám. Oszkár szombatonként is dolgozott, én pedig időnként vele tartottam. Megkérdeztem tőle, hogy kipróbálhatom-e, milyen a billenőautót vezetni. Megengedte, nekem pedig annyira megtetszett ez az új helyzet, hogy elhatároztam, a személygépkocsi mellett a többi kategóriára is megszerzem a jogosítványt. Amikor meglett a hajtásim kiskocsira, egy futárszolgálatnál kezdtem dolgozni, hogy jobban belejöjjek a vezetésbe. A csomagok kihordásába Oszkár is besegített.
– Volt rá lehetőségem, nálunk ugyanis a munka a téli hónapokban szünetelt – jegyezte meg Meda párja.
– Oszkár aztán otthagyta azt a munkahelyét. Az akkori közszállítási vállalatnál, a Siletinánál alkalmazták buszsofőrként – vette át újra a szót a történet főszereplője. – Amikor már minden járműre megvolt a jogosítványom, elhatároztam, hogy csatlakozom a páromhoz. 2015-ben kerültem én is a Siletinához. Oszkár végig mellettem volt, sok mindenre megtanított.
– Hogy fogadtak a kollégák? – kérdeztem.
– Sokan fenntartással, nem jött, hogy higgyék, hogy nőként ezt a munkát választottam. Nagyon rossz körülmények között dolgoztunk, télen be volt fagyva a buszok ablaka, és nagyon kevés pénzt kaptunk. Amikor aztán az egyik hónapban a párommal ketten összesen 700 lejes fizetéssel jöttünk haza, eldöntöttük, hogy váltanunk kell. Ezután következett a kamionos időszakunk. Először egy kolozsvári céghez kerültünk. Ahogy a buszoknál, itt is én voltam az egyetlen női alkalmazott. A jármű, amit vezetnem kellett, kétszer olyan hosszú volt, mint a nyolcméteres autóbusz. Kérdezték is tőlem, hogy nem félek-e, én pedig azt válaszoltam, hogy csak az első kanyart igazán nehéz bevenni. A párommal ketten dolgoztunk egy autón. Emlékszem, amikor először hagytuk el az országot a kamionnal Magyarország felé, el sem értünk az autópályáig, és útlezárásba ütköztünk. A csehek felé mentünk, és Prágában újabb útlezárás várt. Végül a tilosban lyukadtunk ki, tömbházak között. Azt sem tudtuk, hogyan evickéljünk ki onnan. Ez volt az első kamionos élményünk.
– Két-három hetes fuvarjaink voltak – vette át a történetfonalat Oszkár –, raklapokat szállítottunk többek között Német-, Francia, Olasz- és Spanyolországba.
– Egy évet húztunk le ennél a cégnél – folytatta újra Meda. – A munkabeosztás nagyon előnytelen volt, ugyanis a fuvarok között 45 órás pihenőt kaptunk, amit itthon kellett volna eltöltenünk. Így 2016-ban egy másik kamionos cégnél próbáltunk szerencsét, ahol hat hétig voltunk úton, két hetet pedig itthon. Ez már sokkal élhetőbb helyzet volt. Gyorspostai küldeményeket hordtunk ki, így jártuk körbe egész Európát.
– Ennek a cégnek az anyavállalata olasz volt. A nyugati mentalitás nagyon érződött abban, ahogy a feletteseink megbecsültek. Akármilyen problémánk akadt, segítettek. Amikor a volt feleségem haldoklott, Milánóban voltunk a kamionnal. Éppen el akartak küldeni Barcelonába, ehelyett a rendelkezésünkre bocsátottak egy kisbuszt, amivel hazajöhettünk. Meg sem fordult a fejükben, hogy az úton elhasznált üzemanyagot levonják a fizetésünkből – kerekítette ki a kamionos történetszeletet Oszkár.
A pár hat évet dolgozott a nyugati cégnél. Az újabb váltást a férfi 13 éves gyerekének felügyelete tette szükségessé, aki az édesanyja után a nagymamáját is elvesztette. Így tértek vissza Medáék két éve a marosvásárhelyi buszos világba, a Helyi Közszállítási Vállalathoz. Bizonyos szempontból jobb lett itt az élet, mint korábban, azt azonban Oszkár igazságtalannak érzi, hogy míg sok kezdő sofőrnek megvan a stabil járműve, a párját, aki 18 országban vezetett kamiont, és sok ezer kilométer van a háta mögött, gyakran „dobigálják” egyik buszról a másikra. Azt viszont mindketten nagyon értékelik, ahogy a régi kollégák – a szerelőműhely dolgozóit is beleértve – a női munkatársat tisztelik.
– Hogy viszonyulnak hozzád az utasok? – kérdeztem Medát beszélgetésünk vége felé.
– A többség örvend nekem, dicsér, hogy milyen jól vezetek. Persze találkozom néha egy-két ferde pillantással is, de ez régen sem volt másként. Még a kamionos időszak előtt a Vásárhely–Mezőpanit között közlekedő 15-ös járatra kerültem, és egyszer egy férfi felszállás előtt rémülten nézett rám, majd felsóhajtott: „Istenem, egy nő vezeti, sosem érünk Panitba”. Amikor aztán megérkeztünk, és leszállt, utánaszóltam: „Istenem, elértünk Panitba”.
A beszélgetés alatt rengeteget nevettünk, egyik vicces sztori a másikat érte. Miközben Medáékat hallgattam, azon tűnődtem, honnan van bennük ennyi – mást is felüdítő – energia, amikor a délelőtti váltáskor hajnali 3 órakor kelnek, 4-kor már kiléptek az otthonuk ajtaján, 5 óra körül pedig elkezdik róni a köröket a város két végpontja között.
