Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A fenti címmel újabb regénnyel lepte meg olvasóit SIMÓ MÁRTON. A székelyudvarhelyi író, újságíró, szerkesztő könyveiről már nemegyszer írtunk mellékletünkben. Köteteiből többet nyilvános rendezvényeken is meg-ismerhetett a marosvásárhelyi közönség. Rövidesen ezt az újabb művét is elhozza városunkba. Mint legutóbb, ezúttal is pályatársa, Sebestyén Péter társaságában készülnek az itteni olvasók elé lépni. Közelgő író-olvasó találkozójuk előzeteseként tesszük közzé ezt az olvasói kedvcsinálót.
A módszer, amellyel Simó Márton e regény megírásakor dolgozott, egyáltalán nem ismeretlen a magyar irodalomban. Móricz Zsigmondot annak idején (1932) egy távoli rokona kereste fel, tulajdonképpen földije, Papp Mihály (1888-1969), aki egy nehéz pillanatában határozta el, hogy mesél az életéről. A találkozások nyomán keletkezett a híres regény, amelynek Joó György néven lett a hőse.
A mostani „boldogabb ember” archetípusa nem a Tisza mentéről származik, hanem a Székelyföldről. Simó Márton írásaiban – főleg a regényeiben – megszokhattuk, hogy azok olyan térben és időben zajlanak, keletkeznek, amelyek sokunk számára ismerősek. Nem Udvarhelyszék, se nem Csík-, Gyergyó- vagy Háromszék, hanem egy elképzelt miliő, ahol Kadácsfalva közelében megtalálható egy Marosbecs nevű nagyobbacska város, de olyan települések is, mint Várhely meg Oltpad. A regényhős több létező figurából keletkezett, s a szülőfaluja, Kőalja is ott van valahol, bejelölhető ezen az elképzelt vidéken. Ha már székely – még akkor is, ha „virtuális” –, akkor Ábellel is rokonítható a mai Gyurka.
Az ízes nyelvezet, a humor, a spontaneitás, a különböző élethelyzetekben tapasztalható találékonyság arra késztette az írót, hogy még jobban figyeljen a szavakra, a mögöttes üzenetre, hiszen manapság „számkivetettség” sújtja az írástudót, akinek a szava már nem annyira fontos, s csak ritkán épül be hathatósan az élet szövetébe. Sokan magunkra ismerhetünk. Sokat nyerhetünk az üzenet által. Mi is. Ha odafigyelünk.
(Részlet a szerző azonos című regényéből)
Hogy aztán kerítő lesz-e az emberből, vagy munkaközvetítő, vagy mi, az még nem egyértelmű abban az időszakban. Sok furcsa dolgot ki kell próbálni, hiszen megkérik az embert hol erre, hol arra, amikor látják benne a mozgékonyságot és az alkalmazkodási képességet.
„Ismertek vagyunk az út-, vasút- és hídépítő munkások/ Sok esetben a bányászok/ Sőt a nagyüzemi munkások körében is…” 1*
„Nincs mese többé! – azt hiszem, itt kell hagynom a kancát/ egy kis időre, utána pedig kezdődhet elölről/ minden…” 2*
– Mivel hosszabb időköt tartózkodtam külföldön, mit külföldön, Magyarban, s egyre sűrűbben, már nem láttam akkora értelmét a gazdálkodásnak. Ott volt a sok főd, amit eppeg akkorra sikerült olyan szépen felgyarapítani, annyira, hogy simán tarthattam tíz tehenet, kecskéket, s juhokot egy párat. Aztán a disznyótartás! Az sem kezdett menni. Nem kellett a malac, mert azt mondták, hogy minek. Sok a baj vele, míg az ember felneveli. Kezdték abbahagyni a pityóka- és gabonatermesztést. Hogy a vadak kárré teszik, me’ sok a vadtehen, a vaddisznyó, a medve. Ugye megteltek a boltok mindennel. Annyi üzletet nyitottak, minden utcában, hogy sokat. Már kocsmára sem volt szükség, megvették a pálinkát, s ahajt suttyomban megitták a kicsi lapos üvegekből, hogy az asszonyok ne is lássák. A legolcsóbb sört pedig kétliteres flakonból vedelték… Kezdtek mindent a kereskedelemből beszerezni. Mert volt, jött bőven a mindenféle áru. Minek kínlódni a disznyóval, mikor ott a hús a bolti hűtőkben?! De annyi, hogy rengeteg! Soha ki nem fogy, s minden nap hozzák a másikot. Lett volt állítólag itt is sertéspestis. S tartott. Úgyhogy elment a kedvem mindentől, mert a keresleti oldal valósággal csúfot űzött a parasztból. Semmi sem kellett. És semminek nem volt ára, ami te akartál eladni. A tejért banikot adtak, de azt is későre. Gyapjúra már nem volt szüksége a felvásárlónak. A báránynak épp akkor nem volt jó ára, amikor magyar húsvétkor vagy román húsvétkor tízet tudtál volna egyből eladni. A bőre a kutyának sem kellett… Akkor osztán tartottad még, hogy május elsejére, hogy pünkösdre. De akkor sem vitték el az egészet. Nem veszett kárba, mer’ aztán szerre megettük, csak eppeg pénzt nem csináltunk belőlük. Ha ebből akartál megélni, pénzezni, akkor nagyon figyelni kellett, és észnél lenni. Volt esztendő, amikor szépen béjött… Hát ez volt a baj, amiért sokan abbahagyták az egészet a falunkból. Ugye mondják, hogy így a paraszt, hogy úgy a paraszt. Hogy kell. Az élet azonban nem lottó. Olyan kiszámítás szükséges, olyan kitartás hozza, hogy amellett az állami munka vagy az Üzem, vagy akármi, az kutyafasza, legyen az a tanügy, de még a papság is, nagyon sok szakértelem kell a főd s az állat mellé. A paraszti gazdaság olyan, mint a katonaság, rengeteg összetevője van, mindenre fel kell készülni benne, és körben mindenütt ellenség lapul. Kezdve a levéltetűtől, s befejezve az adóhivatallal. Úgy vagy benne szabad, hogy saját magadra bízod a sorsodat. Te vagy benne a legnagyobb főnök, s jön az időjárás s az egyebek. Mindenfélik. Szép dolog erősen, de nagy kitartás kell. Azt sem lehet, hogy időnként lelépek, mert ott huszonnégy órás a program. Úgy vagy szabad, hogy oda vagy kötve a fődhöz és az állathoz, a tulajdonodhoz.
Mondtam az asszonynak, amikor kezdtem kifelé menni többecskét a leánka miatt, hogy közben adogasson el a marhákból, ha viszik. Nem számított, hogy mennyiér’, csak vigyék! Ha én a kaszálás helyett legtöbbet odaki vagyok, akkor embert kell fogadni. Az már nem működött, hogy kalákába’, mint a Csaucseszku idejibe’! Pénzér’ se kaptál! Azelőtt pedig semmire nem volt időnk akkor a két vagy a három váltás mellett, de azért szerveztünk egyik is, másik is, összefogtunk heten-nyolcan, már aki olyan volt, mint mü, kaszálókalákákat egy-egy szombaton vagy vasárnaponként. Levágtunk egy-egy jó darabot vagy kettőt, hektárnyit, s azt a család hét közben felszedte. Más hétvégén másnak mentünk. Körbejárt a segítség. Kiszámítható volt minden, ha úgy akartad, és akkor elláttad magadot. Összekerült minden télire az állataidnak. Odahátra olyan életszert lehetett volna összehozni, de olyant, hogy onnan szinte soha el sem kellene menni. Nem kellett volna, ha olyanok vagyunk, s ha olyan a világ. Ezek lassú és biztos folyamatok. Az a változó rend azonban olyannak bizonyult, hogy egyszerre történt minden, s a pénz is azonnal kellett. Kellett volna inkább. Gyorsan jelentkeztek a gondok, s el kellett azokot intézni hamar, mert másképp esett széjjel az életed. Hány s hány válás volt! Hányan s hányan hajigálták szét, ami kicsi valamijük volt! Fődet, házat, blokkot. Aki olyan volt, hogy a könnyebbik felit szerette a dolgoknak, az ekkor lehetőséghez jutott, mehetett elfelé. Ki a faluból. Ki a megyéből. Ki az országból. El a szeme világába… Az a sok román, akik ugye bé voltak csődítve az ipari munkahelyekre, a vegyiparba, a nagy gépgyárakba, vagy a nagy semmire, a Párthoz, meg milicnek, szekusnak, azok szép sorban kezdtek kiesni a ringből. Az állami csicsről leesve erőst gyenge szerelékek voltak. A fiatalabb kommunisták átálltak közbe’ sokan a mostani politikába. Vagy pedig vállalkozni kezdtek, mert volt pénzük, információjuk is. Küldték el őköt, a sok prolit. S mi lett?
Nyugat megtelt velük. Velünk is.
De annyira mégse’ mentünk hányódni, ejszen, mint azok a románok!... Beszélgetek egyszer egy moldovaival Pesten, valahonnan Bákó környékiről került volt bé Brassóba fiatalon. Tudom, hogy oda annyit bészereltek, annyian voltak, mint a tetű. Mint a rosta lika. Azt mondták egyszer – vicc az egész, nyilván, de mindegyiknek alapja a valóság valamilyen formában –, hogy vetítették ott a Ştefan cel Mare című filmet, jó rég. Abban van, amikor a vajda megszólítja a moldvaiakat, hogy ugyanbiza merre vannak. Erre aztán hirtelen felkiált a mozi nézőterén egy illető, hogy: „Toţi la Braşov, Măria Ta!”, mintha mind ott lenne az egész… Kérdem akkor attól a romántól, hogy mi a helyzet? Miért nem mennek vissza? Miért nem térnek haza oda, ahonnan valók?!... Mit válaszol erre: „Nu avem condiţii”. Hogyhogy? Vajon nálunk vannak-e? Élhető-e ez a hely, a miénk, ahol születtünk? A mi öregjeink is elmentek annak idejibe’, de azér’ inkább, hogy tanuljanak, és szereljék fel magukat az induláshoz. Biza, sokat gondolkodtam azon, hogy a sok jövés-menés nekünk jó-e. Tanulunk-e vajon? Gyarapodunk-e, mint annak idején papóék? Mint nannyámék, akik azt mondták, hogy az a leány, amelyik nem volt oda szolgálni, az sokkal nehezebben ment férjhez, még akkor is, ha módosabb volt… Amelyikről tudták, hogy már leánka korában szolgálatba állt városon, annak húszéves korára bé volt kötve a feje. Ezen féjel már vénnek számított a fehérnépféle.
1* Az idézet Lövétei Lázár László Baráber-CV c. verséből való. In: Feketemunka (Egy hónap). Versek. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021. 9.
2* Lövétei Lázár László Negyedik ecloga. Álom c. verséből. In: Zöld. 12 ecloga. Versek. Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2011. 25.