120 éve született Nagy Imre

Azt a közel 27 évet, ami engem Imre bácsihoz kötött, nehezen tudom röviden összefoglalni. Imre bácsi mindig odafigyelt az ígéretes fiatalokra.

Nagy Imre: Önarckép

Azt a közel 27 évet, ami engem Imre bácsihoz kötött, nehezen tudom röviden összefoglalni. Imre bácsi mindig odafigyelt az ígéretes fiatalokra. Mikor engem megismert, már kiállító művész voltam, a kultuszminisztérium vásárolt munkáimból, bár a főiskolát jártam még akkor. Édesapámat 1944-ben elvesztettem, így Imre bácsi támaszom lett, szellemi támaszom. Ő vezetett be a paraszti élet világába. Akkor kezdtem komolyan foglalkozni a székely és csángó témákkal. A munkáimat mindig megmutattam neki, és megbeszéltük. Az is előfordult, hogy ő mutatta meg nekem saját legfrissebb munkáját. Kapcsolatunk állandó lett, akár Zsögödön voltunk, akár Kolozsváron. A zsögödi tartózkodásunk alatt is ment a munka, a horgászat és a kirándulások mellett. Ismerkedtem a környékkel, emberekkel, népművészettel. Kolozsváron együtt ettünk a kantinban, esténként eljártunk színházba, koncertekre. Utána mindig elmentünk vacsorázni valamelyik vendéglőbe, legtöbbször a kedves ismerős társaságával, igen jeles emberekkel: Szabédi László író, tanár a Bolyai egyetemen, Jagamas János, a Folklórintézet vezetője, konzervatóriumi professzor, dr. Fazekas János ortopédprofesszor, Nagy István tanár, a filharmónia kamarakórusának karvezetője, Benczédi Sándor szobrász és még bőven volna sorolnivaló. Én ezeken a vacsorákon, huszonévesen, főleg füleltem. Ezek a vég nélküli beszélgetések többet jelentettek egy egyetemnél. Példaértékű maradt számomra ezeknek az embereknek a viszonyulása az eszmékhez, munkához, élethez. Engem kedvesen és szeretettel fogadtak, mint lelkes és szorgalmas fiatalt, mint komoly, ígéretes növendéket. Így teltek az évek hol Zsögödön, hol Kolozsváron.

Úgy a hetvenes évek elején történt, egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment a horgászat mellett. Egy-két képet cipeltünk. Mikor eljött az a világítás, amire szükség volt, Imre bácsi folytatta megkezdett munkáját. Hazafelé, az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt:

– Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd?

– Te jó Isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?

– Ne mind beszélj annyit, megöntöd vagy nem?

– Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást.

A főiskolán volt egy kiváló öntőmester tanárunk, Fülöp István, aki épületszobrászatot végzett Budapesten, és ő volt a színháznak is a szobrásza, ahol a maszkok öntése gyakori volt. Meg is ígértem, mire Imre bácsi csak annyit mondott: akkor megegyeztünk. Többet erről aztán nem esett szó.

Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Az volt a szokásom, hogyha Kolozsvárra vagy később Marosvásárhelyre mentem haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976 nyár elején is.

Imre bácsi a szobája ajtajában állt, és azt mondta: „Nahát, ide figyelj, itt van ez a mérleg, én minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap egy fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egypár dolgom elintéznivaló, de úgy látszik, erre már nem jut idő, úgyhogy ahogy megegyeztünk, a maszkot megöntöd”. Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, hogy igen. Elköszöntem, és többet már nem láttam Imre bácsit élve.

Azon a nyáron nem mentem hosszabb időre Zsögödre. Akkoriban telepedtem át Marosvásárhelyre. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy árvizes, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Ha a saját költségemen felújítom, akkor kiutalják nekem. A Fondul Plastictól felvettem egy nagyobb összeget, és beindult a teljes átalakítás, úgyhogy műterem és lakás is legyen. Sütő András és Hajdú Győző megígérte Imre bácsinak, hogyha szükséges lesz, a szolgálati kocsijukkal azonnal elvisznek Zsögödre a maszkot megönteni. Tudniillik a halotti maszkot a halál beállta után négy órán belül kell megönteni. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi reggel 8 órakor meghalt. Megkerestem Sütő Andrást, közölte, hogy a kocsi defektes. Megkerestem Hajdu Győzőt is, és az ő kocsijuk terepen volt. Máris késésben voltam. A feleségemmel felültünk a kicsi motorbiciklinkre, és elindultunk. A korondi tetőn egy máriás eső elkapott, az erdőbe behúzódtunk, aztán úgy 5 órára, bőrig ázva, átfázva megérkeztünk a kórházba, ahol dr. Jeszenszky Ferenc főorvos úr várt. Azonnal felvitt minket a második emeleti külön szobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán, nyitott ablakkal. Én odaléptem, hogy az ablakot becsukjam. Akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Álltunk. A főorvos úr megkérdezte, mivel segíthet. Még egy darabig csak álltunk, aztán azt mondtam: menjünk le az irodába. Ott leültünk, és még egy darabig csendben ültünk. Akkor Jeszenszky doktor újra megkérdezte, hogy mivel segíthet, mire azt feleltem: pálinkával. Vasárnap délután a kórházban honnan legyen pálinka? A nővérek elindultak, és a sebészeten találtak egy literes üvegben szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárral, és megittam, mint egy pohár borvizet. Aztán elmondtam, hogy mire van szükségem. Szerencsére minden került. Na, most már mehettünk.

A szomorú ígéretemnek eleget tettem, és a két kezét is leformáztam. Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket. Azóta 34 év telt el.

Marosvásárhely, 2010. április 10.

Kolozsvári Puskás Sándor