„Verset írni csak magyarul tudok…”

„Befagy a Duna, és megnyílik a síparadicsom a Svábhegyen. 2019-et írunk, Európát és benne Magyarországot az izlandi vulkánok heves aktivitása nyomán bekövetkező globális lehűlés keríti hatalmába. Mátrai Ágoston, a Protokoll immár révbe ért főszereplője, konzulként dolgozik Reykjavíkban, ám amikor a mindent beborító hamufelhő miatt evakuálják a lakosságot, haza kell térnie Budapestre. A vulkáni tél lassanként beköszönt Magyarországra is. Vajon miként birkózik meg a magyar társadalom a váratlan katasztrófahelyzettel? Mihez kezd az épp regnáló szociáldemokrata-jobbközép kormány Magyarországon? Miközben a felső középosztály fényűző díszletek között zajló kényelmes életét felborítani látszanak a hó és jég alatt is forrongó szélsőséges csoportok. Mi történik, ha csődöt mond a logisztika, a pénz sem bizonyul hathatós cserealapnak a túléléshez, és előbújnak a hegy kísértetei is? Egyáltalán: mi lett Bill Clinton régi, jó világával? És miért nem megy el a farsangi bálba Orbán Viktor? A Legkisebb Jégkorszak korántsem utópisztikus látomás, hanem képtelenül valóságos korrajz a közeli múltunkról, jelenünkről és egy elképzelt jövőről. Térey János verses epikájának nagylélegzetű, összegző alkotása, a szeszélyes európai apokalipszis hótól és jégtől szikrázó költészete” – áll A Legkisebb Jégkorszak című verses regény fülszövegében. Szerzője, Térey János az egyik legismertebb kortárs költő, akivel szerda este a marosvásárhelyi közönség is megismerkedhetett: a Látó Irodalmi Játékok 70. estjén Vida Gábor, a vásárhelyi szépirodalmi folyóirat szerkesztője beszélgetett a meghívottal a G. Caféban. 

Az est a B. Szabó Zsolt által kevert zenei aláfestéssel indult, erre olvasta fel Térey János verses regényének bevezető részletét, majd Vida Gábor kérdéseire válaszolt.

– Térey János magyar költő, életműve tizenvalahány kötet. Legutóbb verses regényt írt, ez nem gyakori a magyar irodalomban. Ha ezt a regényt prózában kellett volna megírnia, 1500 oldalt tenne ki. Miért verses regényt írtál? – tette fel első kérdését Vida Gábor.

– Én olvasó voltam, az Anyegin húzott be és vitt magával az irodalomba. Elképesztő volt számomra az a mód, ahogyan Puskin megjeleníti a saját korát. Nem akartam költő lenni, mérnöknek készültem, de a harmadik gimnázium vége felé, a francia szimbolistáknál átálltam. Újraolvastam az Anyegint, majd Áprilyt és a többi kedvencemet. A költészet hatásköre szűk, a versesköteteket néhány százan vásárolják, nem lehet hatni vele az emberekre. Régebben nem volt még slam. Próbálkoztunk mindennel, még rapzenekarunk is volt. Az a Budapest, amelyben felnőttünk, jóval nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt, mint a mostani. A barátságok, az utazások, a városok belső olvasztótégelybe kerültek, és kitaláltam ezt a történetet, illetve hőseit. 

– Forma, ritmus, egyensúly. Egy elbeszélő költemény, regény prózai teret igényel magának és kortárs versbeszédet használ. Hogy tudod ennek az aritmiáit és dialektikáját működtetni?

– Ez a kötet szabadversben íródott, de soha nem fogom a próza határát átlépni, mert az észjárásom költői. Volt néhány fejezet, amit kísérletképpen áttördeltem prózává. Működött, de úgy, mint egy költőnek a prózája. 

– Rendszer ez, amelyet magadnak alkottál. A magad belső ritmusa szerint csinálod a verset, közben pedig világot teremtesz. Nem féltél ebben a világban?

– Nincs jobb annál, mint egy regényben benne lenni. Ha berendezed magadnak otthonosan, nem érhet gond odabent. Ami nagyon akar íródni, az íródik börtönben is, sivatagban is, de tény és való, hogy úgy kellett készülnöm rá, mintha tényleg regény volna, mintha tényleg prózaíró volnék. Óriási felelősség, még akkor is, ha csak fikció lesz a végén.

– Az idő és a valóság nagy problémái: időben nincs messze a regényedben megírt történet. Gondolkodtál azon, hogy a közeljövőben mi lesz? Mennyire áll az, amit a regényedben leírtál? Amikor egy létező világot kezdesz reprodukálni egy fikcióban, az mennyire alakít át?

– Nem akartam nagyon messze menni, nem akartam science-fictiont írni, a legmerészebb a regényemben egy kormányváltás. Nem akartam jósolni, ideologikus terheket hurcoló irányregényt írni, hogy amit írok, az a vágyott valóság. Belakni úgy sikerült a regényt, hogy otthonossá tettem. De térképészetileg mindenképpen hiperrealista. 

– A kötetben találhatók áthallások a való világból, egy nagy jelenet például nagyon hasonlít a Tisza-gyilkosságra. Közben pedig lezajlott sok ezer verssor, és egész nagy történet kerekedett belőle. A különböző tárgyakat nehéz regénybe integrálni, de nálad például az internet, a Facebook, az autók nagyon fontos szerepet kapnak a könyvben. Mindent föl tudunk szívni abból, ami történik körülöttünk?

– Ami azt a jelenetet illeti, volt egy ihlető forrásom, de az egy opera: Verdi Álarcosbálja. Kommunikáció szempontjából nem én találtam fel a spanyolviaszt, mások is megírták már az internetet. Autófétisben nem szenvedek, de evidencia volt, hogy szerepeltetek ilyen tárgyakat a regényben. Próbáltam mindezt olyan formában megragadni, hogy vállalható legyen és ne trendi. Az utóbbi tíz év elteltével a szöveg halálát jelenti. A magyar a világ egyik legplasztikusabb nyelve, mindent ki lehet rajta fejezni, mindent el lehet mondani. Nincs semmi olyan, ami nem versbe való. Van néhány szó, amit nem írnék bele a versbe, de ha más beleírja, akkor az úgy is jó. 

– Amikor megszületik egy könyved, mit érzel? Megkönnyebbülést, aggodalmat?

– Ilyen szempontból csak írás van. Sokáig csak egy fájl, egy dosszié, de van egy pillanat, amikor azt érzed, hogy na, ez meglesz. Van egy tulajdonsága az anyagnak: az, hogy nem végződik be, ha nem szabsz egy határt elé. Írod és írod, majd hirtelen lesz egy optimuma, és onnantól látod már a végét. Befejezed, ami nagyon jó érzés. De az első fura kritikától kezdve elhatárolódom tőle és elengedem, hadd menjen a maga útján.

– Neked az írás munka? Amikor írsz, úgy érzed, hogy dolgozol? Ha eltiltanának az írástól, mit csinálnál, tegyük fel, egy jégkorszakban?

– Igen, munka, csak az a fajta, amely egyszerűen narkó is. Kell legyen benne élvezet, és én élvezem. Ez pedig jó jel. Harmincéves korom óta kinyíltam: nagyon szeretem a természetet, szeretek hegyet mászni. Biztosan sokkal alaposabban járnám Magyarországot és környékét, mint eddig. Azt csinálnám, amit jó vagy rossz esetben nyugdíjas koromban. A Kárpát-medence minden csücske érdekel. 

– Hogyan kell szeretni a hazát?

– A domborzatát szeretem, a közérzetét azonban megváltoztatnám. De ez irodalommal lehetetlen. Ugyanakkor egyértelmű viszonyom van az anyanyelvemmel. Nem tudtam más nyelvet megtanulni, verset írni csak magyarul tudok, és a verseimet soha nem fogják tudni úgy lefordítani, ahogy én írtam. Vagy jobbak lesznek, vagy rosszabbak, de nem olyanok. Az a kör adatott nekem, ahol magyarul értenek. Kötődök ahhoz, amit Magyarország adott, és kizártnak tartom, hogy elmenjek onnan.