Szókratész védőbeszéde

Jelenleg Párizsban ízlelgeti ismét a világjárás örömeit Albert Ildikó. Pár nappal ezelőtt a Bernády Házban találkozhatott a pszichológus írónővel a marosvásárhelyi közönség. A bensőséges, jó hangulatú esten a csíkszeredai vendég Szókratész védőbeszéde című új kötetével ismerkedhettek a jelenlevők. A Balázs F. Attila vezette szlovákiai AB-ART Kiadó jelentette meg a szerző rövid írásait, a világhálón, Facebookon rendszeresen közzétett gondolatainak válogatott anyagát. Kettejük beszélgetéséből kerekedett ki az írói szándék, amellyel önmagát és olvasóit is arra szeretné késztetni Albert Ildikó, hogy őszinte kérdésfelvetéssel végezzen önelemzést, úgy próbáljon szembesülni a mai kor kihívásaival. A kisesszékből Balázs Éva színművész olvasott fel néhányat. Ugyanő adott elő pár verset a költőként is jól ismert kiadóvezető nemrég megjelent Villon nyakkendője című verskötetéből. Mellékletünk lehetővé teszi mindkét könyvbe a bepillantást. 

 

Márai Naplója

Márai Naplójából úgy negyven évvel ezelőtt olvastam először. Azóta barátnőmmé lett osztályfőnököm nyomta kezembe szokott lelkesedésével a tiltott olvasmányt, elindítván ezzel engem egy megtalálhatatlan életforma eleve kudarcra ítélt keresésére. És a Márai-könyvekére is, melyekből ma már, legalább egy, mindig a fejemnél pihen, hogy bármely olvasmány mellett (előtt, után) néhány sorát esti rituáléként elolvashassam. Számára minden esemény. Egy találkozás, az utca hangulata, egy tárgy, ami azonnal emléket idéz, egy arc, olvasmányok, színházélmény, egy hír otthonról vagy az újságokból. Mindenről véleménye van. Még ha csak egyszerűen rögzít egy mozzanatot, akkor is átsüt az attitűd, minden elgondolkodtatja, értelmezésre sarkallja. Ez töltötte ki ideje tetemes részét: ez volt az élete. Az, hogy mindezt észrevette és elidőzött velük egy pillanatra – rendkívüliségét bizonyítja. A zsigerekbe hatoló önértelmezések közepette is a jövőre és az olvasóra kacsintott.

 

Boldogságról

 „A boldogság hasonlít a kokszhoz, melléktermék, amit valami egészen más előállítása közben nyer az ember” – írja Huxley egyik kedvenc regényemben (Pont és ellenpont). Mára divattá süllyedt a boldogság keresése, miközben – ahogyan ez már a fontos dolgokkal lenni szokott – senki sem tudja, mi is az? Ismert az extázis, a mámor, a tökéletes élmény (a flow, melyről elmélet és könyvek születtek zseniális félig hazánkfiától), közhellyé vált a pozitív gondolkodás, jó pénzért boldogság-tréningeket szerveznek. Ezalatt észrevétlenül elsuhan a fölragyogó nap fénye, a melege adta öröm, a hűsítő eső enyhe, a virágba boruló rét gyönyöre, a gyümölcs pompás íze, egy pohár bor zamata, a zene andalító ereje, a könyv-csodák, a festői színorgiák, a szobrok harmóniája, a tenger moraja, a hegyek káprázatos vonulatai, az idegen országok titkai, a szavak súlya. Egy jó beszélgetés, kedves gesztusok, adott és kapott mosolyok, jóleső pihenés továbblendítő ereje, és maga a szeretet. Elsuhan az élet szürkén, jellegtelenül, szomorúan, mert elfelejt örülni, aki a boldogságot keresi…

 

Kazinczy

Nem szeretem az életrajzi regényeket, ám a „Kitömött barbár” lenyűgözött. Péterfy Gergely könyvét, az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi élményét nemrég tettem le kezemből. Habzsoltam, pontosabban habzsoltam volna, ha nem kellett volna valami ellenállhatatlan belső kényszerből rendszeresen visszatérnem a már elolvasott mondataihoz, bekezdéseihez, néha egész oldalakhoz, mert képtelen voltam betelni a néha ugyan kissé pongyola, ám színes, magával ragadó, súlyosan filozofikus mondataival, mély rétegeket bolygató értelmezéseivel, nyelvezete, stílusa zamatával. Két teljesen különböző okból különössé váló, korukban és helyükön idegenként létező, titokban egymásra találó személyiségről, egyén és társadalom harcáról, hétköznapi és rendkívül bonyolult összefüggéseiről és véges-végig Magyarországról és rólunk szól a sodró lendületű regény. A szerző úgy mesél, elmélkedik és idézi a történelmet és azt a beteljesíthetetlen vágyat, hogy életünkben a művészet, az irodalom és a szellem állandóan jelen legyen, hogy vele együtt kimondatlanul, de állandóan jelenvalóként érzékeljük a mostan-t, miközben ellenállhatatlanul az írása részesévé tesz, szembesít, álmodozásra, magunkba nézésre késztet, elszomorít, büszkeséggel tölt el, és szárnyakat ad az olvasójának… És ez épp elég.