Prédikáló szerzetes
Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,
világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,
kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,
temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,
egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!
Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött
teahalomra buktatja el a halál –
északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt,
hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul,
rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik,
máig is oroszlánok vesződnek izmaival!
Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség,
hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs.
Átörökítve magát a világ velő-kötegébe,
lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen,
agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama,
új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar,
tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben,
fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat.
Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester,
sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél,
keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba,
Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály.
Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból,
törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.
Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta,
termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet.
