Látó – 2013. július

„…a félig felszívódott múlt, ország múltja, Erdély múltja, irodalmunk múltja itt a lábunk alatt, nekünk csak ez van, beszélni kellene róla”

Gyarmathy János: Hódolat René Magritte-nak - Fotó: Moldován György

„…a félig felszívódott múlt, ország múltja, Erdély múltja, irodalmunk múltja itt a lábunk alatt, nekünk csak ez van, beszélni kellene róla” – figyelmeztet Markó Béla az Anyapityóka című eszmefuttatásban, amellyel a lap elődje, az Igaz Szó hatvan évvel ezelőtti indulását idézi föl és fűz hozzá gondolatokat, a mai főszerkesztő, Kovács András Ferenc kérésére. Ezt a múltat – folytatja a költő, szerkesztő politikus – „Egy irredenta hétköznapjai című könyvemben megpróbáltam feldolgozni, és elégtétellel látom, hogy hasonló céllal töpreng szekuritátés megfigyelési dossziéja fölött Gálfalvi György is. Hátha lassan-lassan mégis sikerül megértenünk – és megértetnünk – önmagunkat!”. Az írás, amire Markó hivatkozik, ott olvasható sajátja előtt a folyóirat huszonkét oldalán szintén a Dokumentum rovatban. És ebben a lapszámban alighanem ez ragadja meg leginkább az olvasót. Érdekes, izgalmas visszaemlékezés, önvallomás a Csobbanó szavaink. A szerző őszinte, önelemző kitárulkozása a megrendítő jelzőt is előhozza a recenzensből, aki alig várja, hogy teljes egészében elolvashassa a Kacagásaink című emlékiratot. Persze más is lesz a készülő kötetben.
„Ezt a könyvet jórészt nem én írom, mások már megírták rólam, de nem helyettem. 1974 januárjától 1989. december 15-ig rögzítették, miről beszéltem családommal, barátaimmal irodalmi összejöveteleken, a szerkesztőségben, beszámoltak megmozdulásaimról, példás buzgalommal és megközelítő pontossággal megörökítettek csaknem mindent, ami velem és körülöttem e tizenöt év alatt történt. Amióta 2008 áprilisában elém tették a tizenöt vaskos kötetbe szuszakolt hatezer oldalt, nem győzök csodálkozni: mivel érdemeltem ezt ki, miért kellett ennyi energiát pazarolni rám, és minden bizonnyal nem csak rám. Miért lett belőlem szekusfenntartó, akinek megfigyeléséből egy teljes gépezet húzott az átlagost többszörösen meghaladó jövedelmet.” Gálfalvi György kérdései tovább folytatódnak, utóbb az olvasó a lehetséges válaszokat is megfogalmazza magában, és kor- meg kórrajz is kirajzolódik arról a nyomasztó időszakról, amelyet oly sokan átszenvedtünk, s amelyet ma is a kelleténél jóval többen visszasírnak. Kellenek az ilyen szépítgetés nélküli múltfeltárások, azért is, hogy azok is fogalmat alkothassanak a szóban forgó időkről, társadalmi viszonyokról, hatalmi önkényeskedésekről, akik akkor még nem éltek. Ezek ismeretében a jelent is alaposabban megismerhetjük.
A mát és tegnapot, tegnapelőttet nyilván nem csak a tényirodalom felől közelíthetjük meg. Bőséges a Látó júliusi számának szépirodalmi kínálata is. Két sokat ígérő regényrészletnek (Demény Péter: Vezeklés, Vida Gábor: A visszairány. Kis Erdély-regény) és egy novellának (Váradi Nagy Pál: Terra incognita) örülhetnek a prózakedvelők. A lírai anyag pedig még gazdagabb. Terék Anna, Pollágh Péter, Tóth Kinga, Varga László Edgár, Simonfy József, Vári Csaba, Korpa Tamás van jelen verssel, versciklussal a lapban. A nyitóoldalakon Guillaume Apollinairet idézték meg a szerkesztők. Kovács András Ferenc a világhírű Búcsú sajátos versváltozatával, Székely Melinda a francia író egyik elbeszélésének a fordításával (Na meyya?) tiszteleg az emléke előtt. Nem hiányoznak a megszokott rovatok, a Téka (Beke Szidónia, Dánél Mónika – Pieldner Judit), a Deleatur (Vida Gábor, Láng Zsolt) írásai sem. A Talált vers Füst Milán Öregsége. Mellékletként Háy János-plakáttal ajándékozzák meg a közönséget.