Lapozó

• 2013-09-06 13:34:08

• Kaáli Nagy Botond

Ha el akarjuk kerülni, hogy Szabédi korai vígjátékát az irredentizmus mai magyarországi, erdélyi jelentésének, használatának árnyékában, kontextusában hozzuk nyilvánosságra, akkor érdemes felidéznünk az Örkény által említett két, messze nem azonos minőségű és sorsú darabot, hogy világosabban láthassuk, miféle elvárásoknak kellett volna megfelelnie egy ismeretlen fiatal szerzőnek. 

Ha el akarjuk kerülni, hogy Szabédi korai vígjátékát az irredentizmus mai magyarországi, erdélyi jelentésének, használatának árnyékában, kontextusában hozzuk nyilvánosságra, akkor érdemes felidéznünk az Örkény által említett két, messze nem azonos minőségű és sorsú darabot, hogy világosabban láthassuk, miféle elvárásoknak kellett volna megfelelnie egy ismeretlen fiatal szerzőnek. Szabédi mellett ugyanis egyedül erdélyisége szólhatott volna. Csekélyebb mértékben normatív esztétikai elvárásokról, sokkal inkább egy piaci normák szerint működő iparág mindennapi problémáiról, tehát a közönség kiszolgálásának minkéntjéről volt szó. (György Péter). Áron: ...azt kívánjuk az ifjú párnak, az ifjú férjnek s az ifjú menyecskének, hogy (Katalin tekintetének a hatása alatt ő is megijed, és dadogni kezd), hogy szerelmük üdén virágozzon, üdén virágozzon sokáig, sok boldogságot, szerencsét, hm, kívánunk, izé, bort, búzát, békességet, izé, gyermekáldást az ifjú... (ijedten a szájára teszi a kezét) hosszadalmas örömük legyen egymásban... (hadar) Hölgyi nők és urak, bocsánat az alkalomért, hogy ím, becses szavammal felszólalok... nem megy, ámen. (Szabédi László). A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedeiben a színházi cenzúrának a következő állomásai voltak: az első a repertoár összeállítása, amelyet először helyi szinten, a színházon belül hagytak jóvá. A színdarabok kiválasztása (az ötvenes évektől kezdődően) bizonyos kritériumok szerint történt, a daraboknak formai és ideológiai követelményeknek kellett megfelelniük. A színház vezetése, általában a tagozatvezető vagy az irodalmi titkár egy-egy ún. referátumot írt a repertoárba beválasztott művekről, amelyben megpróbálta azokat az éppen időszerű politikai kurzus szerint bemutatni, hogy az adott darab bent maradhasson a műsortervben az ellenőrzés során. Miután a színház vezetése jóváhagyta a repertoárt, az a Szocialista Kultúra és Nevelési Tanács helyi szervezetéhez került láttamoztatásra, majd a megyei pártszervezet propagandaosztályának titkárához. Az ő jóváhagyása vagy átalakítása után a műsorterv a kultuszminisztérium Kulturális Tanácsa színházakért felelős bürokratájához került, aki – az előző intézmények alkalmazottaihoz hasonlóan – változtatásokat javasolhatott, és tartotta a kapcsolatot az igazgatókkal, irodalmi titkárokkal. A repertoár jóváhagyása után megkezdődött a tényleges színházi munka, melynek végső állomása az ún. vizionálás, azaz kritikai főpróba volt, amely a már elkészült előadás ideológiai alkalmatosságát volt hivatott ellenőrizni. A belső, színházi emberekből álló csoport „tesztje” után a tényleges ideológiai kontroll következett, a nagyobb bizottság előtt tartott főpróba. A vizionálásokon a színház vezetői és a rendező mellett a Kulturális Bizottság és a megyei Pártbizottság propagandaosztályának tagjai vettek részt. (Plainer Zsuzsa). Azt mondják, a színészet átváltozás. Valaki másvalakivé lesz. De ki lesz mivé? Általában a színészek úgy tekintenek a szerepre, mint egy megismerhető karakterre, amit le kell leplezniük a néző előtt. Eldöntik annak milyenségét, és a próbák során igazolni igyekeznek azt. X gonosz karakter, tehát az őt alakító színész úgy érzi, kötelessége igazolni X cselekedeteivel, szöveghasználatával, „egész lényével” ezt a gonoszságot. Y komikus figura, ezért az Y-t játszó színész majd' minden igyekezete arra irányul, hogy vicces legyen. Akár annak az árán is, hogy hülyét csinál magából. A nézők ezt megértik, állást foglalnak, a szakmabeliek pedig igazolják elméleteiket. Éppen csak az átváltozás nem történik meg. (Hatházi András). Mariann: Vicces, hogy ezt a szót használta: átváltozás. Van az a Kafka-mű, tudja, ugyanez a címe. Na, tudja. Velem pontosan ugyanez volt! Reggel kelek fel, nyitom a szemem, és akkor döbbenek rá, hogy a hajam nem haj, hanem olcsó kínai szövet, és a lábam meg a kezem nem láb, hanem a négy sarkam! Csak a törzsemről hiányzott, innen elölről, hogy Welcome, úgyhogy azt minden reggel külön fel kellett írni... Tudja maga, milyen nehéz a jobb felső sarkával, ujjak nélkül írni a hasfalára?! Egyébként... ön eddig soha nem törődött bele abba, hogyha én ilyeneket mondtam. Minden rendben, doktor úr? (Kolarics Andrea). Shakespeare szelleme éled föl ezekben a tragédiákban: a blank verse magával ragadó lendülete, a pusztító szenvedélyektől eltorzult és óriásira nőtt alakok, a cselekmény borzalmainak senecai öröksége. Azzal az idő múlásából adódó különbséggel, hogy a 19. század elejének költői – az ízlés és a dramaturgiai eszmények csiszolásának megfelelően – lemondtak tragikum és komikum elegyítésének a középkori népszínház hagyományát őrző gyakorlatáról, amely oly jól megfért annak idején a manierista kor ízlésével. A romantikus tragédia egyenes vonalú és egyöntetűen komor lett – mint már Shakespeare Macbethje is. (Jánosházy György). Látó, 2013, 8-9. szám.