Kőbe vésett szeretet

Szikár arcomról lecsurog a bánat,

könnyem öntözi sorsverte földemet –

Én tenyeremben hordozom hazámat

s szívem csücskén az erdélyi eget.

Örömünkre ismét új verskötetet tarthatunk kezünkben. Tavaly jelent meg a szerző Harmat a fény porában című, sorrendben a negyedik kötete. És most az ötödik, a Kőbe vésett pillanat*. 

Kézbe simuló könyv – mert, mint tudjuk, az első benyomás számít –, Kedei Zoltán festőművész olajképével díszített fedőlapja sokat sejtet. 

Miért kell kőbe vésni a pillanatot? Azért, hogy láthassuk, hogy örökre velünk maradjon. Valljuk be, mindannyiunknak vannak kőbe vésendő pillanataink. Ezek lelkünk kőtábláira íródtak, erőt adnak a köznapok fájdalmainak elviseléséhez. De az öröm végtelenségének múló érzete is olykor kőbe vésett boldogságként élhet a szívünkben. 

Fülöp Kálmán a tőle megszokott egyszerűséggel, de gazdag, telített mondandóval megírt verseit tárja újfent elénk. Legrejtettebb gondolatait sem fél kimondani. Vivódik: megfelel-é a mai világnak, kellenek-é a versek, elég-e ő maga mai költőnek? „Én Istenem, csak/ ne tarts sokáig/ ebben a rám/ omló ismeretlenben – ennél már az is jobb,/ ha akárki/ szemembe/ mondja: alkalmatlan/ vagy, költőnek kevés”. (Adventi várakozásban). 

Tétovázása pillanatnyi, hiszen jól érzi: hivatása a tollforgatás, helye van a költészet asztalánál, feladata is volna: „szeretnék lenni/ az, aki falat bont/.../ égni versben/ és szavakban/... maradni magyar/ a magyarért. (Egyedül ezer alakban). Szűk patakmederben halk csobogás a rímek tisztasága – Isten szelíd biztatása – mondja. A „magyar szavak édes selyme”, „a vers meleg kelyhe” öleli át és ad erőt a mindennapok harcaiban. Mint „apró tollvonás – fehér lapon” – letisztult formában, kerülve a tekervényes szószerkezeteket, fogalmazza meg a szabadon gondolkodó ember hitvallását: „mert én vagyok én/ s hiszem, hogy soha/ nem leszek más,/ mint aki vagyok,/ mindenben a/ magam ura”. 

A kőbe vésett pillanat egy kiforrott költői lélek megnyilvánulása. Határozott kézzel nyúl köznapi témákhoz, nem tesz hozzá sok mázt, cicomát, mégis összhatása megnyugtató, soraiban lépten-nyomon magunkra ismerünk. 

Békés természetű, a civakodást, bosszúállást elutasító, akit nem kímélt az élet, mégis híven őrzi Istenbe és a jóhiszemű emberekbe vetett hitét. 

Ha lázad is, halkan teszi, vigyázva, hogy ne bántson senkit. Tudja, semmivel sem marad el embertársai mögött azzal, hogy vállalja gondolatatait, érzéseit: „Nem tudom, miért kellene/ másnak mutassam magam,/ mint aki vagyok, és élek.../ a nagy Föld-planétán,/ szerénynek lenni/ semmivel sem kevesebb/ mint dicsőnek...” Értelme szabad, akarata megingathatatlan, a többi csak „váz és keret”, amelyre építkezik s „ma már csak önmagamtól félek” – írja. (Önbecsülés) Az elmúlás gondolata őt sem kerüli el, egyre többet foglalkoztatja. Alkotói magányában felsejlik a nagyapa, a szülők képe, a régi hazavárásokra gondol, édesapja határozott, édesanyja szelíd hangja a Kis-Küküllő morajában máig élő kép. Gyümölcséréshez hasonlítja a meglett kort, és mély vallásosságából eredendően Isten kegyelmét kéri: „Csak egy kis türelmet/ kérek tőled, Atyám,/ hogy viszszataláljak/ önmagamhoz…” Istenhitének tükre Meditáció című verse, ragaszkodása biztos alapot szolgáltat olvasóinak: „Túlélni csak versben tudom – / sziklavár, múló fájdalom,/ könnyeket töröl, fellazít,/ az Úrban bízni megtanít.// Ő legelső ma nekem,/ én vele élem életem:// megalázhatnak emberek – gazdag vagyok, mert Ő szeret”. 

Fülöp Kálmán nem vészharangot kongat, hanem valós bajt jelez, amikor így ír: „…fogyunk,/ nagyon fogyunk/ akár a gyufamakk – / felégünk némán/ önmagunk sebében…” Bár a „partok lemorzsolódnak”, szembenéz az árral, nem turkál porosodó napjai magányában. A világ megváltozott, „mostanában más arcát/ mutatja a színdús szivárvány”, „érzéktelen világunk/ hátsó kapuit nyitogatva” mégsem szűnik meg bízni egy új, fehér lappal indítható holnap ígéretében. 

A kőbe vésett pillanatokban ott az örök emberi téma, a szerelem, a sóvárgás, a keserédes emlékezés, a be nem teljesült álmok elsiratása (Mélyrepülésben, Valamit rejt, Félresikerült monológ, Kimondom, Sokszor, Realitás). Könnyednek tűnő szavakkal vall mindezekről: „a kilátástalanságban is/ cipelem arcod”, (Kimondom). „Az akkor illatát még/ mindig érzem, ott lapul/ szakállam sűrűjében – // de ma már csak a volt/ szorongatja imára/ kulcsolt kezem.” (Mélyrepülésben). 

Fülöp Kálmán nehéz pályát kapott örökül Teremtőjétől. Hűsége urához, népéhez, bibliás hite, népi gyökeressége élvezhető, szavalható, emlékezetünkbe véshető lírában kristályosodik kötetekké. 

Rokonszenves, kedvelhető költő. 

* Fülöp Kálmán: Kőbe vésett pillanat, Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2016. Szerkesztette: Bölöni Domokos. A fedőlapot Kedei Zoltán festményének felhasználásával Donáth Nagy György készítette.

Doszlop Lídia Naómi