Kuba örök...

... hirdeti Both Gyula és Both Attila fotókiállításának hangulatos plakátja. Ha a falragasz még nem csalogatta volna be önöket a marosvásárhelyi Bernády Ház emeleti galériáiba, pár napig pótolható a kihagyás. Akárha Hemingway öreg halásza invitálna a plakátról befelé. Ősz a haja, ősz a borostája, szájában félig szívott bőrszivar, nyaka, karja inas, bőrét a napfény és a tenger sós vize kiszárította, vonásai is elmélyültek, gyűrött inge munkafoltos, biztos, hogy nincsenek milliói, de sugárzik belőle az életerő, élénk, vidám tekintete optimizmust, barátságot áraszt, egyértelmű, hogy ezzel a bátorítón szalutáló kubaival szívesen szóba elegyednénk. Micsoda történetei lehetnek, és milyen meggyőző erővel mesélhet róluk! Nem tudom, beszélgetett-e vele Both Gyula, a fotós, valamennyit talán igen, hiszen ő is jó kapcsolatteremtő, de ha nem a nyelvi akadályok, a rohanó idő aligha adott rá komolyabb lehetőséget. Az utazó, aki pár nap alatt minél többet meg szeretne ismerni, minél többet meg akarna örökíteni egy ilyen távoli, egzotikus országból, kénytelen lemondani arról, hogy ráérősen elmélyüljön jelenségekben. Hívja, csalja az út, éppúgy szólítja mindaz, ami az új helyen ismeretlen számára, mint az, amiről már olvasott, amit látott filmeken, képeken, és személyesen is szeretné felfedezni.  

Kubához kizsigereltsége ellenére is vidámságot társítunk, ha erről az országról beszélünk, képzeletben azonnal megszólalnak bennünk a vérpezsdítő ritmusok, a rumba, a mambo, a csacsacsa, a salsa, felsejlik szájunkban a Cuba Libre, a fehér rum összetéveszthetetlen íze, netán egy koktél, egy Bacardi vagy Daiquiri sajátos aromája. Az igazi fotós azonban nem hagyja magát ilyen irányba terelni, a külszín mögött megpróbálja a valós Kubát is felfedezni. Meglátja az egykor különleges pompában tündökölt, mára már leromlott, szép épületek mellett, mögött a szegénységet, a szociális gondokat is. Feltűnik számára a fáziseltolódás, a fényűző amerikai álom félresikerült karibi változata is. Mindezt a Both testvérek városfotói, tájábrázolásai, ihletett portréi, spontán életképei jó érzékkel varázsolják elénk. De azt is igyekeznek tudatosítani a honi nézőben, hogy bajaik, nehézségeik ellenére a kubai emberek képesek élvezni az életet. Ebből a vitalitásból, ami a kiállítás anyagából tükröződik, nekünk is jó volna táplálkoznunk. Két hét alatt itthon közelről sem tudtak volna annyi derűs arcot, mosolygós férfit és nőt kamera elé állítani, mint ahányat ez a félszáznyi kép elénk hoz. Könnyebb utazni, szűkül a világ. Mindenhonnan azt kellene ellesnünk, ami tanulságos, megszívlelendő számunkra. Ebben is hasznunkra válhatnak az ilyen kiállítások.