Hunyad felett holló kereng

– Brassó megyében, a csángó-magyar hagyományairól híres Barcaújfaluban született…

– 1946. április 17-én születtem, a nagy szárazság idején, földműves család negyedik gyermekeként. Édesapám a földművesség mellett kőműves és ács volt, így pótolta a család jövedelmét. Apai nagyapám még foglalkozott a fazekassággal. Édesanyám árva lány volt, szolgálni járt Höltövénybe a módos szász családokhoz. Házasság után vettek házat, amit együtt bővítettek tovább és vásároltak még földet. Szerettem a tanulást, sokat olvastam. Az ötödik osztályt már Krizbán kezdtem, ez 5 kilométerre van Barcaújfalutól. Bentlakásban laktam, s csak hétvégeken mentem haza, gyalog. Dani Ferenc iskolaigazgató kedvenc tanítványa lettem, ő győzte meg szüleimet, hogy írassanak be Brassóba, a volt Katolikus Főgimnáziumba – jelenleg Áprily Lajos Főgimnázium. 

– Hogyan emlékszik a brassói évekre?

– Itt jártam ki a VI-VII. osztályt. Kellemes élményekben nem igazán volt részem, de hálás vagyok a sorsnak, mert egy tehetségkutató út során Nagy József szobrászművész lejött Marosvásárhelyről, a Képzőművészeti Iskolától, hogy kiválassza a tehetséges rajzolókat. Egy diáktársunk arcképét kellett lerajzolni. Egyik osztálytársam munkája és az enyém tetszett meg neki. Életemben addig nem dolgoztam élő modell után, csak a könyvekből másoltam az írók arcképeit. Közben folyt a kollektivizálás, és akkortájt történt, hogy édesapám egy baleset folytán elvesztette a jobb szemét – nem volt mit tennie, aláírta a belépőt. 

– Így került Marosvásárhelyre, de előbb vizsgáznia kellett…

– A felvételire édesanyám vitt el, akkor ültem először vonatra. A vizsga sikerült, és itt kezdődött életem legszebb öt éve! Szabadabb volt a program, sok volt a szakóra, kiváló tanáraink voltak: Izsák Márton, Incze István, Piskolti Gábor, Nagy Pál, Barabás István, Hunyadi László, Bordi Géza, Nagy József. A szakórákat a Kultúrpalota emeleti termeiben tartottuk. Ott volt a másik oldalon a Képtár, amelyet Bordi András festőművész igazgatott. Rendkívüli kollégákkal kerültem egy osztályba, néhány név ezek közül: Búzás András, Vinczeffy László, Petrovits István, Dézsi Károly – mindnyájan befutott művészek lettek.

– Ki volt kedvenc tanára, akire mindig szeretettel gondol vissza?

– Sokat kellett dolgoznom, hogy behozzam a lemaradást. Piskolti Gábor tanár úrral tanultuk a rajzot, a festészetet és a mértani rajzot. Nagyon szerettem már akkor a műszaki rajzot. A X. osztályban szakot kellett választani, így kerültem Nagy Pál tanár úr keze alá. Nagyon sokat lehetett tanulni tőle. Itt szerettem meg a betűírást, szabadon, ecsettel is írtam a különböző karaktereket. Sok elméleti órától szabadultak meg azok, akik szépen írtak, mert kellett plakátot írni, és felmentettek órákról. Sokat dolgoztunk szabadidőben is, jártuk a Somostetőt, a Maros partját és akvarelleztünk. A volt ferences zárda földszintjén volt a bentlakásunk: kb. 30-an voltunk egy szobában. Lefekvés előtt még egy órát vázlatoztunk. Ez jó gyakorlat volt, sokat tanulhattunk a nagyobb diákoktól. Több alkalommal látogattak vissza a kolozsvári egyetemről a volt diákok, akik itt szálltak meg. Itt ismertem meg Márton Árpádot, Plugor Sándort, Kovács Ernőt. A VIII. osztály végén egy kéthetes országos kiránduláson vettünk részt: vonattal utaztunk, éjjel vagonokban aludtunk, nappal pedig megálltunk egy-egy városban. Így jártuk be Dél-Erdélyt, Havasalföldet le egészen a tengerig…

– Hova került a középiskola elvégzése után?

– A XI. és XII. osztály elvégzése után a nyári vakációkban Brassóban kaptam munkát Modalca Eftimie festőművész műhelyében. Munkavédelmi plakátokat készítettünk. Mivel jól írtam ecsettel, pontos, tiszta munkát végeztem, azonnal felvett, és a mindenese lettem. Hatalmas könyvtára volt, híres szerzők, bukaresti művészek fordultak meg a műhelyében. 

– 1968-ban elvégezte a kolozsvári Pedagógiai Főiskolát, ahol rajztanári képesítést nyert. Hol kezdte pályafutását?

– Évfolyamelsőként végeztem, így a fővárosi kinevezéskor másodikként választhattam. Sajnos a Székelyföldön nem volt hely, és amikor dönteni kellett, Vajdahunyadot választottam, mert közelebb volt szülőfalumhoz, mint Szatmár. Közben 1966-ban elhunyt édesapám, így közelebb akartam kerülni édesanyámhoz. Abban bíztam: ha leteszem a véglegesítőt, Brassó megyébe kerülök. De 1972-ben megnősültem és maradtam. Hadd tegyem hozzá: az iskolában akkor erős magyar tagozat működött…

– 1978-ban bejutott a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Egyetem muzeológia szakára, ahol jeles tanárai voltak.

– 1973-ban tettem le a véglegesítő vizsgát. Szerettem volna folytatni tanulmányaimat az egyetemen, de rajzból nem volt látogatás nélküli tagozat. 1978-ban értesültünk a lehetőségről, két dévai kolléganővel jelentkeztünk, és sikerült a felvételim. 1982-ben tízessel államvizsgáztam, de azelőtt, '81-ben megkaptam a Képzőművészeti Szövetség ideiglenes tagsági státuszát. Nehéz volt, mert nős voltam, két gyerekünk volt, de feleségem megértett, mellém állt. Itt többet tanultam, mint a főiskolán. Tanáraim közül megemlítem Nicolae Hilohi festőművészt, ő volt vizsgadolgozatom vezetője, Andrei Pleşut, C. Giurescu professzort, Răzvan Theodorescut. A két utóbbinak dolgozatokat kellett bemutatni. Nem volt semmi hátrányom abból, hogy magyarul végeztem a középiskolát.

– Az op-art a képzőművészet azon ágazata, amit kevesen művelnek, de Ön ezek közé tartozik.

– Az op-art (optikai művészet) a látás illúzióján alapszik. Az op-art művész a két dimenzióban a harmadik dimenziót érzékelteti a formák fokozatos forgatásával. Az éles fekete-fehér kontrasztok, a komplementer színek kibírhatatlan vibrálása, a vonalak és permutált struktúrák káprázatos világa a mozgás illúzióját kelti a nézőkben. Az op-art képek vizuális meglepetést, érzékcsalódást keltenek a nézőben. 

– Amint elnézem a szabályos, milliméternyi pontos vonalvezetést, kockákat, közöket, távolba vesző alagutakat, az a sanda gyanúm, hogy Ön egy végtelen türelmes ember, akit nyugodtságából nem lehet könnyen kizökkenteni..

– Mindig szerettem a pontos kidolgozást, egészen az apró részletekig, legyen szó op-art munkákról vagy természetet ábrázoló tusrajzokról. Ugyanakkor vigyázok arra is, hogy ne vesszek el a részletekben, s megmaradjon az egységes egész.

– Milyen anyagot használ alkotás közben, miből dolgozik szívesen?

– Az op-art munkáknál temperát, akrilt és olajfestéket használok, a papírlapot kartonra vagy vékony farostlemezre kasírozom fel a tempera- és akrilképeknél, de vászonra is dolgozom akrillal és olajjal.

– Ön nemcsak termékeny alkotó, de aligha van olyan magyar érdekeltségű alkotótábor, ahol ne lett volna jelen, főleg a '89-es változások után. 

– Ezekben a táborokban találkoztunk a különböző, elszakított részekről érkező művészekkel, és sokakkal jó barátság alakult ki. Nemcsak kikapcsolódás volt, kirándulás történelmi helyekre, hanem egymástól is sokat tanultunk a közös alkotóházakban, az esti beszélgetések alkalmával…

– Egyik kritikusa, Markó Béla, ezt írta képeiről: „Számomra akkor válnak sugallatossá, akkor lesznek személyesek, tehát művésziek, amikor torzul a szimmetria, szétrobbanni készül a szerkezet, s befúj a szél a képzeletbeli ablakon”. Úgy érzi, hogy sokaknál befúj a szél ezen a képzeletbeli ablakon?

– Igaznak tartom Markó Béla szavait, melyek még 1988-ban, az Új Élet Galériában hangzottak el. '90 után még jobban rátértem az olyan képek alkotására, ahol a hangsúly nem a technikai megoldáson alapszik, hanem a gondolatok ébresztésén… Ebben nagy szerepet játszott a kovásznai Csoma-tárlat, melynek 1999 óta állandó résztvevője vagyok. Itt mindig egy témát adnak meg, és ennek megfelelően készítem az oda küldött képet. 2003-ban megosztott nagydíjat nyertem. 

– Meddig jutottak el képei?

– Kb. 10 országba. Európán kívül vannak még Kanadában, Japánban és az USA-ban. 

– Kérem, meséljen családjáról is.

– 1972-ben nősültem, feleségem, Ágnes anyai részről bukovinai csángó. A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar–román szakán végzett, de óvónőként és később könyvtárosként dolgozott. Két gyerekünk van: Ágnes (1973), aki Aradon végezte a textilmérnöki egyetemet, Tibor (1975) Marosvásárhelyen informatikus-prog-ramozó, és három unokánk: Norbert-Arthur, Orsolya és Noémi.

– Vajdahunyad már rég nem a Corvinusok ősi fészke, a holló sem viszi Szilágyi Erzsébet levelét Prágába, mi a helyzet most az ottani magyarokkal?

– 2010-ben, amikor nyugdíjba vonultam, már összevont magyar osztályokban tanítottam. Kezdetben párhuzamos magyar osztályok működtek; kb. 300 tanuló volt az I–VIII. osztályban, jelenleg 45-en vannak… Nagy az elvándorlás, a munkanélküliség és sok a vegyes házasság.

– Megszámolta, hány alkotása van eddig? Mi készül jelenleg műhelyében?

– Valamikor nyilvántartottam az elkészült munkákat, de már nem tudom, hol állunk. Az op-art munkáimból kb. 350 van feltéve a (www.opart.ro) honlapra – 2010-zel befejezőleg. A tusrajzokat, akvarelleket, pasztelleket nem számoltam leltárszerűen, nem beszélve a hunyadi várról készült számtalan változatról, melyek szétszóródtak a világ minden részére. Nem tervezek előre, de arra van gondom, hogy az Országos Grafikai Szalon kiállításaira mindig küldjek képeket. Ez 2011-ben indult, azóta minden évben bevették két-három munkámat. Két éve vagyok a brăilai kisplasztikai kiállítás résztvevője, és 1999 óta a kovásznai Csoma-tárlaté. Újabban 50 alkotásomat (op-art) átdolgoztam 25/25 cm méretbe, ez bekeretezve 35/35 cm. Pár éve foglalkozom gyűrött technikával is.

– A napokban hagyta el a temesvári kórházat, mi lenne három kívánsága?

– Béke, EGÉSZSÉG, szeretet.

Székely Ferenc