Harminc éve hunyt el Illyés Gyula

• 2013-09-06 13:37:57

Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson Illyés Gyula mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki.

Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson Illyés Gyula mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki. Ez a külföldi nemcsak otthonosan beszélt franciául, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy aki csak francia volt abban a teremben, egyszeriben szívébe fogadta. Ez a külföldi valóban tud franciául – ezt jelentette a tapsban megnyilvánuló elismerés. – Ez a franciásan franciául beszélő, kitűnő megjelenésű, nagyon szép hangorgánumú, mértéktartóan elegánsan öltözködő férfi a magyar Dunántúlnak egy uradalmi pusztáján született, 11 éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia. De már tizenhat éves korában úgy tűnt ki a legifjabb költők között a budapesti munkások irodalmi igényű köreiben, mint aki háborgó szabad verseiben szakítani kíván minden népies hagyománnyal. Az avantgardista költők, élükön magával Kassák Lajossal és forradalmat áhító folyóirataik szívesen fogadták írásait. 1918 és 1919 forradalmaiban tevékeny részt vállal a világforradalmat és a haza fegyveres védelmét együtt igénylő tennivalókból. Önként áll be – 17 éves fővel – a mindenfelől áradó országmegszállók ellen. Majd a forradalmak bukása után „nem leli honját a hazában”: nekivág Nyugat-Európának, s elérkezvén Párizsba, ott folytatja útját a költészet és a műveltség felé. Egyszerre, egy időben rakodómunkás a Szajna rakpartjain, egyetemista a nagy hírű Sorbonne egyetemen, ahol filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet tanul, professzorait is elragadó kiváló eredménnyel. És közben otthonos a nevezetes párizsi irodalmi kávéházakban, ahol érik a szürrealizmus. Egyszerre tanulja a francia nyelv zengését és lelkét a nyelvészet tudósaitól, a rakodómunkás társaktól, a kávéház költőitől és pincéreitől, az értelmiségi szalonok művelt hölgyeitől és az utcák kedves leányaitól. És az egyetem nem kevés számú magyar diákjával Petőfiről, Adyról és Kassákról vitatkozik. Kísérleteiben a pusztáról hozott magyar ízeket szeretné franciául kifejezni és vadmodern francia fordulatokat oltani magyar versekbe. Sokkal később társaságban nevetve mondogatta, hogy jó ideig habozott, hogy francia szürrealista vagy magyar népi költő legyen. Jó hat év után óriási franciás európai műveltséggel jött haza, hogy elmondhassa a „puszták népé”-nek üzenetét. Előbb még a modern izmusok igézetében, azután, ahogy költő kortársai egyre jobban közelednek a költészetnek ahhoz a formai hagyományvilágához, amelyet a Nyugat nagy nemzedékének legnagyobbjai – Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád – emeltek formatökéllyé, ő is formát vált. Ez a húszas évek végén, a harmincasok elején szinte törvényszerű. A vele körülbelül egykorúak és a valamivel fiatalabbak – akiket később a Nyugat második nemzedékének fognak nevezni – az avantgárd lázongásból és nyelvi szeszélyességből a klasszicizáló formafegyelmet folytatják és teszik az új eszmék kifejezési módjává. Az Illyésnél alig valamivel idősebb Fodor József, Szabó Lőrinc, a nála alig fiatalabb József Attila, Radnóti Miklós, Vas István egymástól függetlenül, bár egyben-másban egymásra hatva fejlesztik ki a XX. század magyar költői klasszicizmusát. Itt összegeződik minden értékes törekvés az előbbi évszázadok örökségéből, és itt kezdődik minden további maradandó költői érték nemzeti kultúránkban. Illyést hamar felfedezi és magáénak tudja a Babits Mihály irányította Nyugat. Hamarosan a fő munkatársak közt van a helye, majd Babits halála után a híres folyóirat kénytelen címet változtatni, mégis megmarad mint Magyar Csillag, és akkor már Illyés a főszerkesztője mindaddig, amíg a történelem vihara véget nem vet az egész régi Magyarországnak. – Akkor már a védekező, megbújni kényszerülő magyar irodalomnak Illyés alighanem szellemi főalakja és legjelentékenyebb költője.

Persze közben meg is kellett élni. Jó néhány évig biztosítási intézetnél tisztviselő, majd húsz éven át sajtóelőadó a Magyar Nemzeti Banknál. Csak 1957-ben vállalja a kizárólag írói-költői hivatást. Akkor már versenytárs nélkül az ország legünnepeltebb költője, anyagilag is sikeres könyvek és színdarabok szerzője, élete végső negyed századában nemzeti intézmény, akinek a lágyuló diktatúrában még különvéleményei is lehetnek.

Illyés kitűnő verselő, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtől politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában. Egy ideig a háború utáni években, amíg a közéleti légkör el nem komorult, aktív résztvevője volt a közéletnek, de a negyvenes évek végétől visszavonult a gyakorlati politikától. Korábban még parasztpárti képviselő is volt, ettől is visszavonult. És ha közben írt is politikai tárgyú verseket (mint az oly nagy hatású Egy mondat a zsarnokságról-t), csak 1956 lázas heteiben adta közre, hogy utána évekig szó se essék róla. Leghatásosabb – és legszebb – verses művei inkább epikus jellegűek. És mindemellett vérbeli, hatásos színpadi szerző volt. Kitűnőek szatirikus vígjátékai is, mint korábban A tű foka, később a burleszkszerű Tűvétevők, de legjellegzetesebb színjátékai a történelmi drámák.

Egy részletes életrajz kötetnyit mondhatna el róla, emberi, politikai és művészi egyéniségéről. Kitűnő irodalmi tanulmányai is fejezetet juttathatnának neki egy kritikai és irodalomtörténeti kézikönyvben. Emberi kapcsolatai a kor nagy költőivel – Babitscsal, József Attilával, Szabó Lőrinccel – esztétikai és lélektani tanulmányok tárgyai lehetnének. Életrajzát nyomon követve az évszázad sokféle kapcsolatára derülhetne több fény. De talán ennyi is jelzi, hogy egy igazán nagyon jelentékeny költő-író-drámaszerző emberi egyéniségében ennek a sokarculatú, zegzugos évszázadnak egyik nagy alakjáról van szó.

László Zoltán