Csontváry 163

(Folytatás június 18-i lapszámunkból)

 

Utazások, nagy motívumok

Csontváry életpályájának legjellemzőbb, legmeghatározóbb ténykedése az utazás. De nem is akármilyen utazás! Hanem szenvedélyes, a tájakon, országokon átszáguldó, csaknem zaklatott rohanásnak tűnő utazás. Például az 1903-as év második fele: „Ugyanakkor nyáron a Hortobágyon egy csikós jelenetet festettem, s onnét Amsterdamba készültem: de a rajnai nagy vízesésnél maradtam. A nagy rajnai vízesés megfestése után Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam hosszabb tanulmányozásával Antwerpen, London, Brüssel, Paris, azután Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordova, Malaga s Gibraltár volt a végpont a tengerre”. Majd Egyiptomon át jutott el Jeruzsálembe, s végül Betlehembe. Ez a tempó egy mai utazótól is komoly erőfeszítést igényelne, a bő száz esztendővel ezelőtti technikai színvonalon pedig szinte képtelenség volt mindezt végigcsinálni. Csontvárynak semmi oka nem volt, hogy nem érintett, elképzelt úti célokkal dúsítsa föl önéletrajzát. Higgyük el, hogy ezeken a helyeken valóban megfordult. De miért? Csontváry többször is hangsúlyozta írásaiban, hogy mennyi minden érdekelte, s hogy mennyi mindennel foglalkozott. Volt benne egy sajátos elragadtatás a mennyiségi dimenziók iránt: ezeréves cédrusok, koloszszális képméretek, hegyek, vízesések stb. És mindezek mellé naivan extenzív tudásvágy: mindent látni, mindent tudni, ám valahogyan mégis az átfogó rendszerezőképesség nélkül. Utazásaiban is ezt mohóságot érezzük: eljutni mindenhová. De mindeközben olyan volt ő utazásai közben, mint egy flippergolyó. Pattant ide-oda, szemvillanás alatt, s ahol viszont megállt, ott alaposan körülnézett. Valóban nehéz elhinni, hogy ő, aki beutazta szinte egész Európát, a nagy kulturális centrumokról semmi megjegyzést nem tett. Még egy ceruzaskiccet sem készített Londonról, Madridról, Münchenről. Traut (Trogirt, a mai Horvátországban) ellenben szinte minden irányból és minden napszakban megfestette. 

Idős korában papírra vetett röpiratában, amelynek A lángész – ki lehet és ki nem lehet zseni címet adta, így fejti ki, hogy ki lehet zseni: „…aki a nagyvilágismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalakat látva soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben […], aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot”. 

Csontváry utazásainak ugyanakkor mégis volt centrális tartalma, ez pedig a „nagy motívum” keresése. A Magas- Tátra és a taorminai görög színház romjait ábrázoló képeit csaknem egy időben festette. A Tátra fiatal korától elbűvölte, s hosszú ideig dédelgette magában a nagy Tátra-kép tervét. Amikor pedig először járt Taorminában, egyből nekifogott, hogy a görög színház romjait megfesse. Egyik sem sikerült. Taorminából a Tátrába, a Tátrából Taorminába menekült, hogy nagy kompozícióit végre megvalósítsa: „De mert a taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt, nagyobbat a tátrai vízesésnél, hosszabb tanulmányozás miatt évi lakást béreltem ki, de kisebb részletek megfestése után – a nagy motívumhoz hozzá nem nyúlhattam, nyáron visszakívánkoztam a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására. De hiába tanulmányoztam – a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam. Visszavágytam Taorminába, s amikor ott is arról győződtem meg, hogy egy két méter hosszúságú napkeltében készült festménnyel célt nem érek s ezzel a világ elébe nem léphetek; a vászon megsemmisítésével szembekerültem a pozitívummal, és kértem a további felvilágosítást: e szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli útra kell mennem, s amit még nem láttam, meg kell néznem…” A nehéz feladat megoldásának kulcsát pedig megint csak az utazásban, egyenesen egy világ körüli utazásban vélte megtalálni. Pontosan látható, hogy az 1901 és 1904 közötti évek nagy utazásai valójában a nagy feladatra való felkészülést szolgálták. Azt a célt, hogy a Nagy Tarpatak völgyét ábrázoló tátrai és a görög színház romjait megjelenítő taorminai képeit minél pontosabban és elevenebben tudja megfesteni. Nem kereste tehát a „nagy motívum”-ot, mert azt már nagyon korán megtalálta, hanem a nagy hegyek, vizek, vízesések megfestése során próbálta ki az egyre nagyobb dimenziójú látványok egyre nagyobb méretű képeken történő megörökítését. Csaknem érthetetlen, hogy miért festette meg Selmecbánya látképét. A városka minden Csontváry által lakott vagy érintett helyszíntől messze van. Egy szempontból azonban tökéletes helyszín: topográfiailag szinte pontosan modellezi a Nagy Tarpatak völgyét, sőt bizonyos értelemben Taorminát is. Tágas panoráma, kellően hangsúlyozott középrésszel és a hátteret lezáró hegycsúcscsal. Csontváry utazásai a „nagy motívum” megfestésének szempontjából eredményesek voltak. 1904–1905 során sikerült végső, monumentális formába öntenie mindkét kedvelt, nagy motívumát: a Nagy Tarpatak völgyét a Magas-Tátrában és a taorminai görög színház romjait. 

 

Hangok és megszólítások

Különös összefüggés mutatható ki Csontváry sorsfordító életeseményei és az adott helyzetekben elhangzott mondatok között. Önéletrajzában több alkalommal is idéz mások által elmondottakat. Ezek a megidézett mondatok azonban mindig parancsként, bizonyítékként vagy iránymutatásként hangzanak el. Nincsenek hangulatfestő párbeszédek, hanem minden mondat tulajdonképpen a művésszé válás és a művészi fejlődés egyegy mérföldkövét dokumentáló esemény. Akiket idéz: a principálisa, az égi hang, Wirthmüller Mihály, Kallmorgen karlsruhei professzor, taorminai emberek, egy damaszkuszi idegen – mind lényeges dolgokat mondanak. Az ő mondataikban tükrözi vissza saját művészi útjának helyességét, hiszen ezek – az egy „égi” kinyilatkoztatáson kívül – lényegében az élet, a természet, a külvilág reakciói. Az ige, a szó, a kimondott mondatok teszik hitelessé az élet és az életmű egészét. „Mit csinál: hisz maga festőnek született” – szólalt meg iglói principálisa az első rajza láttán, s ez Csontváryt határtalan boldogsággal töltötte el. Majd a kinyilatkoztatás hangja, amely a festői pályára irányította. Wirthmüller Mihály, a müncheni modell megdicsérte a rajzát, s ez megint csak erős igazolása annak, hogy helyes úton jár. Később Berlinben egykori karlsruhei profeszszora, Kallmorgen kérdezte meg tőle, hogy: „Haben Sie noch die wunderschöne Farben?”, vagyis, hogy megvannak-e még azok a csodálatos színei. Csontváry így folytatja: „Tehát egy német professzornak előbb kellett tudnia azt, amit a világnak csak 15 évi gyakorlat után nagy titokban mutattam be keretek nélkül”. Aztán a taorminai emberek, akik ujjongva fogadták a nagy festmény elkészültét, s szinte ott akarták maguknál tartani a képet. És végül az utolsó megszólítás. Azé az idegené, aki Baalbekbe irányította. Az összes közül ez tűnik a legkevésbé hihetőnek. De az nagyon is hihető, hogy Csontváry legnagyobb alkotását, a Baalbeket is meg akarta magyarázni egy külső szereplő aktív részvételével: „Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja: »Ön uram, nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja. Most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.« Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktoriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-as kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air motívuma”. 

 

Napút és plein air

Csontváry művészetének kétségkívül a „napút” a kulcsfogalma. Soha előtte és utána más festő nem alkalmazta ezt a kifejezést, s mivel jelentése ma sem teljesen egyértelmű, ehhez a fogalomhoz kapcsolódik a legtöbb hajmeresztő értelmezési kísérlet. A napút fogalmát Csontváry korában többé-kevésbé úgy érthették, ahogyan azt a Czuczor Gergely és Fogarasi János akadémikusok által összeállított A magyar nyelv szótára 1867-ben megjelent negyedik kötetében olvashatjuk: „Azon körvonal, melyet a nap egy év alatt látszólag bejár, mely máskép állat v. barkörnek neveztetik, nappálya (Ecliptica). V. ö. NAPKÖR”. Ez valójában a Föld pályája a Nap körül, ami innen, a Földről nézve, a Nap pályájának látszik. Nehéz elképzelni ennek a fogalomnak a festészeti vetületét, hacsak nem csillagképek, állatövi jegyek festőjeként gondolunk a művészre. Csontváry képein ha találkozunk is állatokkal, koherens csillagkép-festészetről nincsen szó, értelme sem lenne túl sok. Írásaiban ugyanis olyan sokféle összefüggésben bukkan föl a napút fogalma, hogy az alapján gyakorlatilag lehetetlen Csontváry napút fogalmát pontosan rekonstruálni. Tán akkor járunk mégis legközelebb a napút fogalom vélhetően pontos értelméhez, ha a lehető legegyszerűbben és elsősorban Csontváry festői ambíciói felől próbáljuk meg értelmezni. 

Csontváry nagy önéletrajzában az alábbi módokon szerepel a napút fogalma: az „égi” kinyilatkoztatás alkalmával Csontváry nem értette pontosan, hogy milyen festőnek kell lennie: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.” A „napút” szócskát Csontváry utólag illesztette bele a szövegbe, mintha már eleve az hangzott volna el. Aztán arról ír, hogy Pompejiben napút-színekkel festett. A dalmáciai Trau vidékén napút-motívumokban válogathatott, Kairóban a napút színeinek világító fokozatait fedezte fel. A taorminai naplemente döbbentette rá, hogy az lesz a világ legszínesebb napút-festménye, Baalbekben előállt a világ legnagyobb napút plein air motívuma. Raffaello kapcsán megjegyzi, hogy hiába a színesség, mert Isten segítsége nélkül a napúttávlat nem jön létre. A Pozitívum című írásában pedig napút-színárnyalatról beszél. Jól látható, hogy a napút lehet téma, motívum, szín, árnyalat, távlat, ami ráadásul olykor a plein air fogalmával keveredik. Ami viszont bizonyos: Csontváry mindig büszke volt kifinomult látására és színérzékenységére. Különösen fontos mű ebből a szempontból a festés közben ábrázolt önarcképe. Jól látszik ugyanis, hogy a művész előtt nem üres, nem hófehér, nem egyenletesre alapozott vászon van, hanem egy zöldessárga átmenetekben gazdag, színes felület. Egy olyan felület, amely egészen pontosan a kinti felhős égbolt és a szűk, sárgás falú kis helyiség színeit tükrözi vissza. Csontváry a fehér vászon színességét festette meg. Ezzel az érzékenységgel figyelte a Tátra csúcsait, a szicíliai, nápolyi és kairói naplementéket, a vízesések habjaiban megragadható formákat, a tarajos hullámokat, a vízben tükröződő képeket, az athéni lila estéket, az alkonyok és hajnalok izgalmas színjátékát. Münchenben a naplementék tanulmányozásakor „ezerféle fokozatban a napszíneket kutattam” – írja. 

Bizonyos, hogy a világító színekre gondolt, melyekkel azokban a percekben találkozhatunk, amikor a nap nincs ugyan az égen, a levegő mégis varázslatos színekkel – a nap színeivel – pompázik a láthatáron. Nem véletlen, hogy tájkompozíciói között olyan sok az alkonyati vagy hajnali látkép. És az sem véletlen, hogy képeinek címeiben is oly sok a világítási körülményekre, napszakokra utaló részletes magyarázat. Mindebben benne van az a mindenre kiterjedő figyelem és türelem is, amivel kivárja a megfelelő, a táj legteljesebb képét láttató pillanatot. A kivárás és várakozás amúgy is fontos eleme Csontváry művészi fejlődésének. A cédrushasonlat az ezeréves fákról, a negyven évig fejlődő, s csak azután termőre forduló magról rendre visszatérő motívumok az írásaiban, s nem nehéz ebben a szimbólumban az önmaga művésszé fejlődését is hosszú időre előre megtervező művészre ismernünk. És végül, ugyanez a várakozás segít megérteni azt is, hogy a természet nem egyből mutatja meg magát. „Nem lehet célja az Istenségnek a világot titokban tartani, de nem lehet célja idő előtt senkinek sem bemutatni. A látóképességünk e földön csak a napkeltére s lementére van berendezve, ahol az ultra viola színektől már csodálattal vagyunk eltelve, más világrészekben más színekkel találkozunk, más gyönyörűségeket élvezünk.” Csontváry festészetében jól kimutatható a sajátos totalitás iránti igény. Utazásainak célja szinte mindenhová eljutni. Képeinek célja az adott helyszínekről mindent megmutatni, nemegyszer szabályos képciklusokon keresztül (Taormina, Trau, Castellammare, vízesések). Megfestett képeinek célja egy bizonyos naiv értelemben vett teljesség, például a teljesen befestett vászon esetében. Az athéni Jupitertemplom képével kapcsolatban büszkén jegyzi föl, hogy „ez az első festmény, amelyen vásznat már nem lát a szemlélő”. De az is ennek a naiv teljességigénynek a megnyilvánulása, hogy nagy kompozícióin tulajdonképpen a színskála valamennyi színét felvonultatja. Mindent látni akar, mindent le akar festeni, s minden színnel akar festeni. Napút-festészet mint művészettörténeti fogalom nem létezik és nem is definiálható. Éppen ezért be kell érnünk azzal az egyszerű magyarázattal, hogy a napút-festészet nem más, mint Csontváry festészete. A napút tehát valami módon a tökéletes színérzékelésre, a teljes festői tudásra, a teljesség elmondásának (ciklusok), a megvilágítási lehetőségek (napszakok, fényforrások változatossága) kiaknázásának a képességére utaló fogalom. Nem objektíven létező jelenség, inkább festői módszer. A látásnak, a téma kiválasztásának és megfestésének komplex és kifinomult módszere. 

Bellák Gábor