Szereti Ön Véri ángyót? – kérdezte tőlem egy mostanában városszerte terjesztett kérdőív.
Cigher Fernea Bianca: Belső szemlélet 1 (Mellékletünket a Kultúrpalotában berendezett, Ariadne című tárlaton látható munkákkal illusztráltuk)
Szereti Ön Véri ángyót? – kérdezte tőlem egy mostanában városszerte terjesztett kérdőív. Hamarjában azt sem tudtam, kire is céloz ez a látszólag egyszerű kérdés. Nem volt világos előttem: mennyire életbevágó a válaszom valakik számára. Ha a szeretetem vagy elutasításom felfedése, megadása tetszőleges vagy olyan szervezetek és hatalmi konstellációk adattárának javára történik, amelyek majd gátlástalanul visszaélnek bizalmammal, személyiségi jogaimat komolyan megsérthetik, meg is csonkíthatják, mint fákat a tavaszi fametsző brigantik.
Mostanában rengeteg kérdőívvel keresnek fel különféle kíváncsiak klubjai, közvélemény-kutatók és egyszerű érdeklődőknek álcázott álomfejtők, freudista szédelgők és áruházi piackerülők. Ilyesféle kérdésekkel zaklatnak, hogy teszem azt, mi a véleményem X-ről, akiről tudjuk, hogy Y-t halálosan utálja? Egyetértek-e ezzel a magatartással, és mi lenne a kivezető út a hengerművek válságából, mely városunk szélén most van éppen szétlopás alatt?
Máskor a vásárlási szokásaim vagy fogmosási gyakorlatom érdekli a kérdezőt, ha bal vagy jobb kézbe szorítom a fogvájót, és mivel tölteném meg az önkéntes mikulások puttonyát. Sejthetik, mire gondoltam hirtelenjében, de aztán visszafogtam magamat és jólnevelt maradtam, inkább széttéptem a postán kikézbesített, a postaládámba begyömöszölt kérdőívet, és vettem egy mély lélegzetet. Az legalább még ingyenes, vagy ahogyan mostanában mondják: nulla forintos kezdőrészlettel az Öné lehet, mint az XXL-es smartphone csicsergő incselkedése.
Na de Véri ángyó?!!! Hogyan is juthatott eszébe akárkinek? Bizonyára – ötlött föl bennem késő éjszaka, amikor nem tudtam aludni, órák óta e kérdés súlya alatt hánykolódtam, nyugtalanul gyűrögettem a lepedőmet, lerúgtam formatervezett párnámat is – van valahol egy kérdőíveket és kérdőpontokat nyilvántartó hivatal, ahol havonta ellenőrzik, hogy mindig új vagy másként fogalmazott firtatmányok kerüljenek a lakosság elé, s ezenközben tűnhetett fel valakinek, hogy Véri ángyó bizony-bizony kimaradt. Holott ő egy olyan, de olyan jelentős személyiség, annyira megosztó jellem, hogy éppen ideje lenne, továbbá elérkezett a legmegfelelőbb idő, hogy az ő személyén keresztül ismerjék meg az arra illetékesek Városunk hangulatát, vélekedését a közügyekről, a trafikok forgalmáról, az egyensapkák és kalapok izzadsággátló szerepéről teljes szélcsend idején.
Úgy képzeltem, hogy Véri ángyó még abból a régi kismesteri világból, az iparosok egykor népes táborából maradt itt hírmondónak, és valamikor városszerte híres kalapszalonja volt, ahová csupa jobb emberek, tekintélyt parancsoló polgárok és polgárasszonyok, szép hozományú úrilányok és nyegle philozopterek-jurátusok jártak, de aztán klientúrája mély szociológiai változáson esett át. Véri ángyó – gondoltam én – összébb kellett vonja iparát, mint a hárászkendőt magán téli délutánokon a korzón, mert a proletáriátus uralkodásának idején csak micisapkákat és füles usankákat rendeltek nála a megbízhatók. Aki pedig olyan simléderes sapkát rendelt, mint amilyet a burzsoá népelnyomó hadsereg altisztjei viseltek, az várhatta, hogy felkeresi őt Bégoston elvtárs, a kém- és villámhárító szolgálat parancsnok-ezredese, és előbb a meggyőzés szelíd eszközével, majd, ha makacskodik, egyéb eszközök alkalmazásával győzi meg, hogy tegyen le bűnös szándékáról vagy rendeljen inkább egy kalapot, amelynek nincs osztályjellege, ha már képtelen fedetlen fővel járkálni, most, midőn a város minden lakójára önzetlenül ráragyog az új világrend.
Tényleg, szeretem én Véri ángyót? Ezt kell tisztáznom magamban, önmagam előtt, rengeteg függ ettől, hittem el, ha már felteszik nekünk, osotoba és felületes városlakóknak a kérdést. Nem az iránt érdeklődnek, ha szeretem-e a spenótot (nevetséges közhely), ha kedvelem talán a vízisportokat száraz tónak nedves partján, ami már önmagában is utalás az abszurdra és a történelem utáni posztmodern életérzésre. Azt sem firtatják, ha együtt dolgoznék-e Abdulah Mitokánnal és Ibrahim Szafaládéval, akkor is, ha nem derülne ki róluk semmi kompromittáló; nem érdekli a Hivatalt, hogy meddig bírom a rappet és viselek-e háromnapos zoknit a sarkvidéken. Nem, ezekre kérdőív nélkül is mindenki tudna felelni, ezek olyan evidenciák, mint Véri ángyó léte, jelentősége, tartalmi hármas egysége, mantrája és csakrája.
Egészen bizonyos, hogy húsvétkor és karácsonyban, születés- és évi többszöri Véri-napkor vérpiros pipacscsakrával köszöntik fel szerettei, ismerősei, hívei, tisztelői, barátai, rajongói, véradói, egykori, jelenlegi és reménybeli ügyfelei, üzlettársai, drámai szomszédai és prózai haragosai. Udvartartása közmondásosan bőkezű. Az efféle Véri-napok szerepelnek a helyi lapok programajánlóiban. Sajtónyilvánosságot kapnak nem csupán a társasági rovatban, de a kulturális és a belpolitikai oldalakon is.
Véri ángyót a rendszerváltás után egész osztályok, iskolák, nem kizárólag a sapkakészítő szakmunkásképző végzősei keresik fel tanáraik vezetésével, hogy beszéljen a sapkakészítés csínjairól, mesterségbeli régi titkairól, melyeket céhmester elődeitől örökölt vaskos és kéziratos mesterkönyvekben; valljon életéről, szerelmeiről – egy vérbeli Véri ángyónak rengeteg szerelmi kalandja kellett legyen, s csak a jóízlés, a szemérmes titoktartás vethet gátat annak, hogy minden érzelmi viszonyáról beszámoljon a serdültebb ifjúságnak, akire még vár az igazi szerelem felfedezése –, szóljon vágyairól, beteljesült álmairól és, miért ne, az őt ért személyes és kollektív (nemzeti, népi, testületi csoport-) kudarcairól se hallgasson.
Véri ángyó jósága – szőttem tovább jellemrajzát, eszeveszetten keresve a magyarázatot a kérdőív igazolására, szükségességére vonatkozólag – ugyancsak ismert lehet városszerte. Ő volt az, aki a hetvenes években a perzsa árvák számára sapkákat és kakasmandikót köttetett, buszbérletet vásárolt Ţucala Viorel közrendőrnek. A gólyafalvi iskolák számára preparált viselkedési kódexeket küldött, soha nem halad el a koldusok előtt anélkül, hogy életviteli tanácsot ne osztogasson, pár garasért hajlandónak mutatkozik jövendőt mondani nekik. Sokkal realistábbat és szociálisan érzékenyebbet, mint egykor Csejdiné a piaci népségnek…
Itt tartottam elmélkedésemben, amikor a kisokos csengőhangja riasztott fel álmodozásomból, és a vonal túlsó végén a helyi szociográfiai intézet igazgatója, Csertörő Mildred-Kimberly unokahúgom azt kérdezte, ha megkaptam már a kérdőívet.
Melyiket? – kérdeztem vissza óvatosan, ugyanis hetente bedobnak postaládámba egyet-kettőt a legkülönbözőbb fórumok, társulmányok, kutatóintézetek és PR-menedzserek. Ezenkívül különféle ürügyekkel ismeretlen egyének csengetnek be, s miközben leolvassák a víz-, gáz-, elektromos és bajkeverő mérőórákat, alattomosan arról faggatnak, ha kibírom-e a víznyomást, a kampány- és a hétfogást, ha érdekel egy fél disznó vagy egy fél bárány, és mit gondolok a polgármester új hóbortjáról, a lakosságsimogatóról, örökbe fogadnék-e egy kóbor afgánt vagy inkább egy hosszú szőrű irakit a hozzá tartozó szubtrópusi katatón paranoiával együtt?
Hát azt, amelyik arra van kihegyezve, hogy miként, mennyire és milyen hőfokon viszonyul érzelmileg városunk lakossága Véri ángyóhoz, pontosított húgom unokája.
Ja, azt igen, hogyne. Már három napja nem alszom emiatt. – Kimberly-Mildred elégedetten heherészett a kagylóba. Nos, ez bátorított fel, hogy eláruljam tudatlanságomat: ki az isten haragja az a Véri ángyó?
Választ erre a kérdésemre (mondhatni egzisztenciális dilemmámra) nem kaptam. Rokonom csak annyit jegyzett meg halkan és fagyosan: szégyelld magad, Arnold bácsi!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
