2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Élményszerző utakon térben és időben

Beszélgetés dr. Kőnig Frigyes Munkácsy-díjas festő- és grafikusművésszel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorával

Kőnig Frigyes portréja Szent Lászlóról, a király koponyamaradványaiból felépítve


Sokan emlékezhetnek, tavaly augusztusban Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, illetve a Bolyai Alkotótábor rendezésében nagy érdeklődéssel kísért konferenciára került sor. A Tudomány a művészetben, művészet a tudományban tematikájú tanácskozás egyik legérdekesebb előadását dr. Kőnig Frigyes professzor tartotta. A sokoldalú képzőművész ifjú munkatársai bevonásával folytatott arcrekonstrukciós foglalatosságai különösen felkeltették a jelenlevők érdeklődését. A festővel rögzített akkori hosszú beszélgetésünk óta sok fontos dolog történt vele, több kiállításon is találkozott a budapesti és székesfehérvári közönséggel, rektorként is megannyi teendője volt, mindaz azonban, amiről egy évvel ezelőtt mesélt, ma sem veszített aktualitásából.

– Mi az, ami mostanában foglalkoztat, milyen alkotásaid vannak készülőben?

– Összefutott mostanság egy csomó dolog. Persze bármire nézek, arról a művészet jut az eszembe. Nyilván ez abból adódik, hogy több szempontból is ezzel foglalkozom, de ha aktualizálni, konkretizálni kell, elmondhatom, hogy be kellene fejeznem egy plasztikai alkotást Hvar szigetén, tehát Marosvásárhely után a kötelesség oda szólít. Erről a térplasztikáról egy katalógus is megjelent. Az is izgat, hogy miképpen fog sikerülni az a könyv, amelyre három hónap állt rendelkezésemre, noha igazából egy év kellett volna. És van a Szent László király rekonstrukciós program, amelynek a vége felé tartok. Természetesen az is foglalkoztat, hogy milyen sikeres lesz az új tanév a képzőművészeti egyetemen. Hétről hétre mindig hall az ember valamilyen újdonságot, s csak reménykedhetem, hogy ezek jó dolgok lesznek.

– Álljunk meg a Szent László-témánál. Arcrekonstrukció a lényege. Mennyire lesz hiteles a legvégső változat?

– Annyit tudok mondani, hogy a tőlem elvárható leghitelesebb rajz. Rendkívüli szakmai tudás szükséges hozzá. Nekem harminc-negyven éves művészeti tapasztalatom van, folyamatosan dolgozom, ilyen tekintetben formában vagyok. És megfelelő idő állt rendelkezésre, nem volt szorító határidő. Ez a vásárhelyi konferencia viszont kiváló apropó volt, a kutatási folyamat utolsó előtti fázisáról már be tudtam számolni.

– Egy fél koponyából tudtál kiindulni?

– Nem, egy állkapocs nélküli koponyából. A dolgot még érdekesebbé teszi, hogy most már van háromdimenziós nyomtatás, az eredetiről készülhetett egy fantasztikus nyomat, tényleg olyan, mint az eredeti. Műanyag, a legapróbb részletekkel. Amíg ezt nem láttam, az egész elképzelhetetlen volt. Ebből indulhattam ki. A koponya teljesen meghatározza a fej formáját, a rajta található izomtapadási helyek jól mutatják, hogy mennyire erőteljes volt az izomzat, bár az arcra általában nem jellemző az erős izomzat. Ugyanakkor a csecsnyúlvány nagysága mutatja, hogy erősen kisportolt lehetett a király. A koponya formája, a szemüreg, orrüreg is meghatározó. A felső állkapocsból következik az alsó állkapocs formája is. És az agykoponya jellegzetességei, a rajta látható homlokdudorok, a halántékív, sok-sok formai részlet segít hozzá ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk, milyen karaktere lehetett László királynak. Olyan messzire persze nem mehet az ember, hogy a ráncokat is meghatározza, ezek olyan személyes vonások, amelyeket nem lehet kikövetkeztetni. Itt már bejöhetnek személyes dolgok, felléphet az idealizálás. Ezt is lehet csinálni, ha arra vonatkozik a felkérés, ebben az esetben viszont mértéktartó hozzáállás szükséges.

– Egy ilyen munka esetében több a tudományosság, mint a kreativitás?

– Nem választom el a kettőt. Az előadáson is elhangzott, hogy a világ egyszerre teremtődött, az egész egyben volt, mi pedig darabokra tudjuk szedni. Ahogy Kodály is mondta, egy tőről fakad a tudomány és a művészet. Mindkettő a világról, valójában a létünkről szól. Ez patetikusan hangzik, mondhatnám azt is, hogy kissé giccsesen, de mindig ezzel a kérdéssel találkozunk, amikor a tükörbe nézünk és fölmerül bennünk, hogy mi lesz velünk. Gyakorlatilag e köré csoportosul minden, az egyéni problémák mellett természetesen a szeretteinkre, családunkra, barátainkra, munkatársainkra is vonatkozik mindez. Értük is felelősek vagyunk.

– A horvát szigeten készülő térplasztika milyen kihívást jelent?

– Nemrég volt egy kiállításom Zágrábban egy Mestrovic által tervezett kiállítási csarnokban, ami egy rotunda, ugyanúgy, mint a kiállítási koncepció kiinduló ötlete: a Szent Donát-templom Zadarban. Az is egy rotunda, körtemplom, amely egy római templom maradványaira épült, és a fundamentumból kiemelkednek még ezek a kannelúrás oszlopok, oszloptöredékek. Fantasztikus jelenség. És ez a készülő zadari mű egy növekvő kannelúrás oszlopot mutat, amely emlékeztet a kikötőkövekre. Ilyen kövek különben minden tengeri kikötőben találhatók, egyeseken még a zsinórok vágta bemélyedések is észlelhetők. Ezek a zadari kövek több száz évesek. Kikötéskor török, algíri, velencei hajók kapcsolódtak hozzájuk, majd tovább mentek, a kövek azonban a helyükön maradtak. A világ is így van valahogy: mindenfelé volt, van őslakosság, amely ilyenszerű nyomokat hagyott és hagy, és ahhoz az illető helyhez kötődik. Igazából ez az eszme az, amiről ez a mű, ez a növekvő kis kőoszlop szól.

– Itt most az interjú olvasója talán elbizonytalanodik, nem tudja eldönteni, hogy Kőnig Frigyes valójában festő-e vagy szobrász.

– Nem kell ilyesmin fennakadni. Az ember szurkol, hogy az élete hosszú és tartalmas legyen, mert ha ilyen, akkor sok mindent kipróbálhat. Olyan ez, mint az utazás. Vannak emberek, akik otthon ülnek, mások az utazás, barangolás, a helyváltoztatás hívei. Én is alapvetően otthonülő vagyok, de ha egy kicsit megbillentenek, akkor már úgy érzem, hogy csodálatos a világ, és imádok utazni. Sokszor nem is az úti cél a legfontosabb, hanem maga az utazás, mindaz, ami az embert az utazás során éri, a tapasztalat, amit útközben szerez. És persze nagyon jó megérkezni. A képzőművészeti szakma is hasonló. Gyűjteni kell az élményeket, tapasztalatokat, kipróbálni minél több dolgot. A nagy mesterek többnyire multifunkcionálisak voltak. De a XX. században is számos jellemző példát találunk erre. Gondoljunk csak Andy Warholra, aki bármit kitalált, azt megcsinálta, vagy megcsinálták neki. Ha az ember valamit elképzel, már csak meg kell csinálni. Én is valahogy így viszonyulok mindehhez.

– Az utazás lehet valós és képzeletbeli is. A művészetedben is vannak vonulatok, amelyek kézzelfogható konkrétumokhoz kapcsolódnak, mások a tudományhoz, irodalomhoz, ismét másokat a fikció ural. A jelek szerint az időutazás is vonzó számodra, szívesen kapcsolsz össze különböző korokat. Hogy van ez, mikor jön elő az egyik, mikor a másik?

– Amit én a valóságnak látok, az nem biztos, hogy maga a valóság. Később derül ki, hogy tényleg azt láttam, láttattam-e. Az is lehet, hogy én másként látok valamit, mint mások, mint ahogy a többség érzékeli. Sokan vagyunk ezzel a dologgal így. Ezért jó beszélgetni, eszmét cserélni, ennek során könnyebben észrevehetjük, hogy másképp is lehet látni dolgokat, rájöhetünk arra, hogy mi valamit rosszul láttunk. Illetve fordítva is érvényes, meggyőzhetünk valakit, hogy az áll közelebb a valósághoz, ahogy mi érzékeljük. A különböző korokhoz való vonzódást pedig szinte minden ember magában hordozza. Jó esetben a nagyszüleit is ismeri, gyerekei is vannak, és akarva-akaratlanul nap mint nap látja a változást. Ha van kerted, láthatod, hogyan nőnek a kis bodobács bogarak egy hét alatt a kétszeresükre, vagy megfigyelheted a levedlett szitakötő árva ruháját. Az előbb még ott volt, és már nincs, hova lett? Ezt a körforgást, sajátos utazást mindennap megéljük. A fantázia nagy úr. Érdekes a múltat felidézni.

– Én olyan időutazásra is gondoltam, amelynek során a festő egymás mellé tud varázsolni olyan embereket, egyéniségeket is, akik nem egyazon időszakban éltek.

– Például Kosztolányit és Virág Benedeket. Ez nem teljesen véletlen. Kosztolányinak is hirtelen eszébe jutott, amikor a buszmegállóban állt a vár alatt, hogy ott lakott Virág Benedek, és elképzelte, milyen lehetett volna vele egy találkozás. Hányszor vagyunk mi, maiak is így, nem? Hallunk egy nevet, és elképzeljük, milyen lehetett az illető. Szívesen találkoznánk egy számunkra érdekes emberrel. Talán egy híres focistával. Én például sok különleges, kiváló egyéniséggel szeretnék találkozni, és olyan is van, akivel nem. Te egyébként most valószínűleg a Magyar írók, irodalmi arcképek című kiállításomra céloztál. Euforikus élmény volt számomra, amikor újraolvastam azt az irodalmat, amit korábban nem olvastam el rendesen, vagy nem olvastam eléggé érett fejjel. Iskoláskorban többnyire nem értjük meg a remekműveket, csak úgy elmegyünk mellettük. Aztán az egész életünk eltelhet úgy, hogy többet már rájuk se figyelünk. Engem megihletett az újratalálkozás.

– Olyan ciklusod is van, amellyel kiemelted az embereket az időből. A Fürdőzők festménysorozatodat képzelem ilyennek.

– Érdekes történet ez. Nekünk Velencefürdőn van egy házunk, még nagypapi építette. Minden nyáron ott vagyunk, amióta az eszem tudom. Voltak nekem korábban is figurális képeim, de kimondottan emberi akttal nem foglalkoztam. Volt egy barátom, aki sajnos már nincs köztünk, vele lemenekültünk Budapestről Velencére, ahol van egy presszó-kocsma féle kellemes hely a tó partján, s ott baráti csevegésben töltve az időt, hirtelen szemembe ötlött, amint a tó horizontján a szemem előtt feltűnnek, majd továbbmenve, eltűnnek emberek. Elém tárult a tó vize, látszott a túlsó oldal, hiszen kicsi az egész, de valahogy kinyílt előttem a Velencei-tó, hirtelen tengerré vált számomra, ezzel együtt pedig az is beugrott, hogy milyen gyakori festői téma a tengeri fürdőzők látványa. Ez egyszerre izgatni kezdett, ebből aztán 111 kép született. Több formátumú képsorozat, van köztük kicsi, közepes és nagy kép, ami végigrágja ezt a problematikát. A dolog egyik fontos eleme az volt, hogy hányféleképpen lehet festeni. Jól alá lehetett merülni általa a festészet eszköztárába. Alla prima megfesteni egy képet, aztán hónapokig felépíteni egy másikat transzparens módon. Kísérletezni különböző színkombinációkkal. Hallatlanul érdekes variációs lehetőség ez a képtípus, a fürdőző emberi figura a végtelenség előtt. És persze a víz is sok asszociációt szülhet, hiszen hozzá kapcsolható az élet eredete.

– Igen, mindez festőileg sokféleképpen vetíthető ki, és mindenik változat hiteles, elfogadható lehet a maga módján. Tanárként, mesterként, egyetemi vezetőként folyamatos kapcsolatban vagy a fiatalokkal, az utánatok jövő nemzedékekkel, akik mindig újítani akarnak. Hogy érzékeled, van-e a törekvéseikben valamilyen uralkodó trend, egy minden mást felülíró áramlat?

– Nem. Különböző rétegkultúrák vannak, hiszen sokféle társadalmi rétegből érkeznek ezek az emberek, sajátos látásmóddal és igényekkel. A tehetség viszont sokuknál nyilvánvaló. A nagy kérdés az lesz a továbbiakban, hogy a szakmai fegyelem és igényesség milyen fokon jelenik meg, és milyen mértékben érvényesül náluk az etika, miképpen tudatosul bennük az a felelősség, ami az alkotó emberé. Pontosabban, hogy fel tudják-e mérni, milyen következményekkel, illetve elvárásokkal társul az a tehetség, amivel rendelkeznek. Mert az ember úgy harmincéves koráig egész másképpen gondolkozik, mint utána.

– Volt egy periódus, amikor sokan kijelentették, hogy a hagyományos értelemben vett táblakép meghalt. Egy ideje úgy látom, hogy a fiatalok jelentős hányadát ismét foglalkoztatja ez a fajta művészet.

– Igen, volt idő, amikor kimondottan rombolták, vissza-visszatérnek az ilyen idők, biztos ezután is jön majd ilyen.

– Az idő kérdése nálad napi beosztásban is felmerülhet, hiszen annyi foglalatosságod van, hogy nem is tudom, mikor jut belőle mindenre. A festés, szobrászkodás, oktatás, szervezés, kutatás, protokolláris tevékenységek mellett több könyvet is megjelentettél.

– Ha az ember többféle dolgot csinál, ahogy egymás után következnek, az egyféle kikapcsolódás is lehet. Az egyik munka feledtetheti az előző okozta fáradtságot. Különben is amit alkotó szenvedéllyel végzel, az ritkán tekinthető tehernek.

– Ebbe belefér egy-egy ilyen többnapos erdélyi kiruccanás is: konferencián való részvétel, mint Marosvásárhelyen, kiállítás, mint nemrég Sepsiszentgyörgyön. A tárlat hogy jött létre?

– Az egyetemünk egyik hallgatója, Kerezsi Nemere vett részt a szervezésben, az esemény pedig életem egyik legnagyobb élménye volt, mert egy nap nyílt három kiállításom. Ilyen lehetőségem még nem adódott, persze a kihívás is ehhez hasonló méretű volt. Nekem nem egymás után, hanem egymás mellett futnak a projektjeim. Az egyik az Orbis pictus, ami anatómia, megismerés, formák, vizualitás téma köré csoportosítható. A másik az említett vár, város és a megjelentetett könyvek anyagából látható grafikák, illetve az ezzel kapcsolatos festői program, részben a romok, mint egy XIX. századi romképekre reflektáló festménysorozat, illetve az ahhoz kapcsolódó bunkersorozat. A XX. századnak ez egy meglehetősen abszurd, furcsa építészete. Most lényegül át műemlékké. Eddig csak valami ronda dolognak tekintették, s most rájöttek, milyen érdekes civilizációs jelenség, a kiállítás pedig köréje csoportosult. A harmadik, az árkosi kulturális központban az Emlékezet és identitás, ami a vásárhelyi előadás során is elhangzott, az ember személyes kötődése helyekhez, amelyeket utazásai során gyűjtött magába, és nem tud elfelejteni, meghatározóvá válik. Mint például a zadari Szent Donát-templom. És azt is érezhettem, hogy ennek a rendezvénynek Sepsiszentgyörgyön képzőművészeten túli jelentősége is van. A kapcsolatépítést eddig is fontosnak tartottam, Nagyváradon is megfordultunk a Partiumi Egyetemen, Kolozsváron is jártunk a szakmai kapcsolat kialakítása, állandósítása érdekében. De nem egyszerű egy ilyen együttműködést tető alá hozni, idő kell hozzá, megfelelő alkalmak, alaposan átgondolt és megvalósítható terv, a szándék ugyanis nem elég. Tanárcserékre már került sor, de rendszeressé váló kapcsolat még nem alakult ki. Az, amit Sepsiszentgyörgyön elindítottunk, lehet ilyen. Marosvásárhelyen kissé meglepődtem, amikor megtudtam, milyen jól, eredményesen működik a Bolyai Alkotótábor. Fontos az ilyenfajta értékteremtés. A mai világban, amikor a kultúrától mind több pénzt próbálnak elvonni, különösen nagy a jelentősége. Ha a művésztelep és a helyi közösség kapcsolatát is sikerül minél szorosabbá tenni, az még fokozhatja a sikert, a párbeszéd mindkét fél szempontjából jót, hasznosat eredményezhet. Ne feltétlenül anyagiakra gondoljunk, a művészet hatása többnyire nem ebben mérhető, hanem identitástudatban, szellemiekben.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató