Hazavándorlók

Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadludak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen, bár nincs hírértéke, vannak sokan olyan magyarok vagy külföldiek is, akik visszajönnek. Hazajöttek. Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az ’56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe* jelzi: visszidáltak. Ők a visszidensek… Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, ne adj isten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen, bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedvet és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod- vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházuk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki, szellemi, kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.

Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak az életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni. Van köztük perui, argentínai, venezuelai, brazíliai, egyesült államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, tánc-házszervező, hegedűművész – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak Nyugaton”… Nem nyavalyognak, nem azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.

Minden kommentár nélkül, kóstolóként idézem néhányukat.

„Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. […] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. […] A schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, […] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a schönbrunni kastélyba. […] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám (Habsburg Ottó, szerk. megj.) élt, ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.” (Habsburg György)

„Megálltuk a helyünket, de amerikai magyarként. Nem is próbáltunk »beilleszkedni«. Ha valami annyira nem tetszett valakinek, az az ő baja, nem az enyém. […] Burg Kastlban egészen más hozzáállással találkoztam, mert Európában főleg akkor másként tanítottak. Sokkal nagyobbra nyílt a szemem. A szobában, ahol aludtunk, volt egy svájci, holland, argentin, én, mint amerikai, délvidéki és két német diák. Csakhogy mindenki magyar volt. Ez is multikulturalizmus. […] Az első menyasszonyi ruhára, amit felpróbáltam, rávágtam, hogy ez az. Az első pasi, akivel találkoztam, ez az. Az első pálya, amit kitaláltam, az orvosi volt, és meg is maradtam ennél […] Itt (Magyarországon, szerk. megj.) sokkal kevesebbet keresek, de jobban élek, mert ami számomra fontos, az itt jobban elérhető, mint Amerikában. Nekem nem a tárgyak a fontosak, hanem az élmények. Itt például sokkal könnyebben és olcsóbban lehet színházba, koncertekre járni vagy utazni. […] Chicagóban az ember beül az autóba, és csak vezet és vezet. Már hat órát mentem, jobb oldalon kukorica, bal oldalon kukorica, és két óra múlva ugyanez a látvány. Itt annyival színesebb, szélesebb spektrumú a kulturális élet, hogy össze sem lehet hasonlítani.” (Jókay Kinga gyermekorvos)

„Szüleim nem emigráltak, hanem számkivetettek voltak, éppúgy, mint Kossuth vagy Rákóczi. Nem másik hazát kerestek, hanem olyan helyet, ahol ideiglenesen élhetnek, addig, amíg ők vagy leszármazottaik visszajöhetnek. […] Számomra életem legnagyobb szomorúsága, hogy nem Magyarországon születtem. Édesapám háromhetes hajóút után érkezett Buenos Airesbe. Csak magyarok voltak a hajón. Úgy saccolják, hogy akkor nagyságrendileg 3000 család jutott el Argentínába, ez közel 10.000 ember. Érkezésükkor, 1948 decemberében, semmijük nem volt. A kikötő mellett volt egy emigrációs szálló, ott helyezték el őket. Három héten keresztül kaptak ellátást, majd útjukra bocsátották őket. […] Édesapám katolikus ember volt, vasárnap elment a déli magyar misére, ott látott egy hölgyet, Edit nénit, akit Budapestről ismert. Edit néni egy fiatal hölggyel beszélgetett, […] megkérdezte, mivel foglalkozik. Azt felelte: varrónő. Ez fantasztikus, válaszolta, mert éppen most vásárolt három inget, amelyeknek fel kellene tűrni az ujját. […] Álom nagy szerelem keveredett. […] Az 56-os emigráció más volt, mint az 1948–49-es. […] Miközben a nemzeti emigráció úgy gondolta, van egy remény arra, hogy valamikor visszamenjenek, bizonyos 56-osok inkább úgy voltak ezzel, hogy ők már annyit szenvedtek otthon, hogy most, miután kijutottak, az új hazájukban szeretnének karriert befutni. Leszámoltak Magyarországgal. Sok ilyennel találkoztam később az Egyesült Államokban is, voltak, akik még gyerekeikkel is angolul beszéltek…” (Kraft Péter, az első Orbán-kormány turisztikai h. államtitkára, volt perui nagykövet)

A magyarok már 1886–87-ben templomot építettek Kanadában. Kultúrházak voltak, magyar nyelvű újságokat adtak ki, volt magyar nyelvű rádió, társaságok jöttek létre […], és ott voltak a festők, képzőművészek is. Nem volt Kanadában olyan egyetem, ahol ne lett volna legalább egy magyar. Úgy éreztem, ezt tudatni kell nemcsak a kanadaiakkal, hanem a magyarokkal is. Victoriában élt egy csomó nyugalomba vonult erdőmérnök (az 1956-ban kollektívan Magyarországot elhagyó soproni évfolyam, szerk. megj.). Írtam róluk a Magyar tavasz Kanadában című könyvben. Volt egy méhész, Szabó Tibor, aki korszakalkotót hozott létre. Albertában a kemény fagyok miatt a méhészek késő ősszel legyilkolták a méheiket, és tavasszal hozattak újakat Kaliforniából. Ez az ember olyan méheket tenyésztett ki, amelyek túlélték a telet. Egy másik a szút vizsgálta, ő is híres tudós lett. […] Összegyűjtöttem, hogy milyen országokból kik élnek Kanadában. 67 nemzetiség 75 nyelvű irodalmát dolgoztam fel. […] Megmondtam, a kanadaiaknak is, hogy magyar vagyok. Szeretem ezt az országot, hálás vagyok, amiért befogadott, de én magyar maradok. És ezt szerették bennem.” (Miska János író, újságíró, könyvtáros)

„Nagyanyám nem tanult meg angolul. Konyhanyelven beszélt, így tudott egy kicsit kommunikálni. Ennek ellenére egy gyerek-megőrzőt szervezett, vigyázott a pelenkás csecsemőkre, de kisdiákok is betértek hozzá leckét írni. Az élet furcsasága, hogy miközben nem beszélt angolul, egy-két gyerek megtanult magyarul, ugyanis magyar énekeket tanított nekik. […] Háromnyelvűek vagyunk. […] Számomra az az anyanyelv, amelyiken a szülőkkel beszélek. Ilyen értelemben a magyar az anyanyelvem, ugyanakkor angolból jobb a helyesírásom, franciából pedig szebb a kiejtésem. A három nyelv között nincs erősorrend. Béla öcsémmel például angolul beszélek, bár ez mindig attól függ, hogy éppen milyen témáról van szó. […] Tízévesen még az ember nincs tisztában az állampolgársággal, a kulturális és nemzeti identitás közötti átjárhatósággal. Szóval amerikai állampolgár vagyok, és most már magyar is. Kulturális értelemben francia vagyok, és kicsit magyar, de a magyart csak otthonról kaptam. Egyszer olyan büntetést adtak, hogy a magyar ábécé minden betűjéhez írnom kellett egy-egy szót. Az alma, a béka még ment, de a hosszú magánhangzókkal küzdöttem, mert az angolban ilyen nincs, így erre a tulajdonképpen egyszerű feladatra ráment az egész délutánom. […] Négy különböző ország, három különböző nyelv és hét különböző iskola. […]  Nagyon sajnálom, hogy a nagymama nem érhette meg, amikor a dédunokája megszületett. […] A nagymama elment a gyermekeivel, az unoka visszajött, a dédunokája pedig már itt született – úgy éreztem, hogy a kör bezárult. […] Úgy látom, hogy a magyarok többsége a problémákon keresztül közelít meg egy-egy feladatot. Számukra az elérendő feladat egy problémahalmaz. […] Ez azonban negatív gondolkodást eredményez, mert az ilyen ember mindig a problémákkal foglalkozik. Az amerikai szerint egy feladatot azért végzünk el, hogy legyen valami hozzáadott érték – vagyis az eredmény pozitív üzenetet hordoz. […] Én mindig hazamegyek, és mindig ott van a haza, ahol éppen nem vagyok. Most az USA-ba nem megyek haza. Édesanyám meghalt… Amikor nála voltam, éreztem, ideje hazajönnöm, vagyis vissza Budapestre. Mikor mentek haza? Kérdezte édesanyám, és akkor Magyarországról beszélt…” (Papp Keve veterán katona) (S.P. )

*Gyuricza Péter: Visszidensek, Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2017