Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az egyik unoka régésznek készül. Diófaággal piszkálja a vöröses földet – és eléjön egy cseréppipa. Nincsen szára!, legyint a húga, aki egy kicsit maximalista. Nincs, kishülyém, a cseréppipa cseresznyefa szára fogyó anyag, régen elporladt, még amikor Tatának kifordult a szájából.
A pipa után támadó résen kukucskál ki pipás Balag, és elégedetten állapítja meg, hogy megint be szépen megnőttek az unokák. Lányának, ennek a kornyadozó boszorkánynak, aki az apját mindenáron vénházba akarta dugni, nemsokára tózse konyec. A kedves utódok pedig, százas, hogy beadják az idősotthonba, mielőtt véglegesen elvadlibáznak.
Kőhöz legyen mérve, Balag sem ússza vala meg a vénházat, ha idő előtt ki nem alszik a pipája.
Szembe Sami, átelleni, kissé mélyebben hallgat, az övéi ma sem is ejsze nem... Elbúsulnia magát kár, szapora bánathoz minek a locsolás.
Magányában elészámlálja birtokait, fél hektár a Hosszúlábban, két hektár a Papösvenyén, határnyi a Függőben, négy hektár a Küsréten, kilenc hektár itt fenn, a Gyertyánosi legelőn – elég, ha kilép innen, a diófa árnyékából, s máris kinn találja magát a Lunkán, ahol a marhát legeltették, s ahol először dűtötte meg Cénát, a horpadt mejjű major kenderszőke leányát, istenem, be jó volt.
Minden földem odalett, mondja immár jó hangosan, mintha csak magának, Szembe Samu. Nem is sejti, hogy a másik, a sunyi pipás Balag esmént hallgatódzik.
Amikor elterjesztették, hogy itt menyen keresztül az ótósztráda, jöttek valami üdvégyek, s járták az embereket, azokat na, akik még feljül maradtak, s nem lenn. Olyan pénzt kínáltak négyzetméteréért, négy-zet-mé-te-ré-ért!, hogy... izé.
Izgatottságában Szembe Samu fel akar ülni, de az egyik padmalymaradvány koponyán illeti.
A városba szakadt maradékok örömest szabadultak meg a hirtelen jött örökségtől, pár nap alatt megvolt a kótyavetye. A Samu örökségét is, hámm!, békapta a sztráda.
Örültek az előlegbe kapott pénznek, vagyis a pénzt jelentő papirosoknak a likfótiak.
De a sztrádából nem lett semmi, ugyé, az erősebb kutya tervez, s hát szépen másfelé kanyarították. A papírjaikkal pedig kitörölhették.
Szembe Samu nem tudja, nem tudja, hányadszor már, nem tudja, teli szájjal kacagja-e a nyomorúságát, vagy siratóasszonyként balladázza el a csúfságot, ami a birtokával, de a többiekével is, lám, megesett. Mintha az egész határt végigerőszakolta volna a privatizált vadlator, a duvadt állami banksárkány.
Pipás Balag hallja a pipányi résen át a Szembe szomszéd dumáját, és koldusosan kárörvend magában. Mert ugyé, neki nem volt olyan szerencséje, mint Samunak. Ő már tizenkét évesen beléesett a kerítés hegyes karójába, mikor ennek a Samunak a nagybátyja, a fösvény Cifruka rajtakapta, hogy dézsmálja a veres bélű körtövét. Korbáccsal várta a fa alatt. Ekkor a rémült gyermek leugrott, arra számítva, hogy belül ér földet, az ő kertjükben, viszont direkt a karóba zuhant, beleállt a forgójába.
Ennek is volt haszna, göcög a pipás Balag; hiszen ha a szekretár nem cseszi el, máig járna a hándikápátsegély...
De ahhoz léve még pláné, a deltai rekalcsitrát is megúszta, pedig az jó három esztendeig tartott, akár a katonai szolgálat.
Szembe Samut ott edzette kollektivistává a kín s a nyomorúság, de viszontlagosan ami az övé volt, az az övé volt.
Azt hiába vették el, világéletében s világhalálában is számontartja, mint jó pásztor a juhait.
Hogy ennyi meg ennyi itt, és annyi meg annyi ott – és még talán a levegőben is van egy kaliba, amiben elbújhat, ha keresik, kik, na kik. Hol a vasgárdisták, hol a mánisták, hol a kommunisták.
A pipás Balag látogatói elgereblyézik az avart, rendbe teszik a sírt, a Nunóét is. Ezt a pipás nem veszi jó néven, mert Nunó, az asszonya: alantas érdekből ment hozzá. Egy életen át alázta s gyalázta, s közbe-közbe másokkal szedernyézett... Ez a Szembe szomszéd is, hát nem hotelt csinált a pipás Balag szénatartójából?!...
Csak akkor veresedett meg a lelke, s dobott gyufát a csűrfia pokrócára, mikor rájött, hogy eccer-eccer más kuncsaftok is kvártélyoznak ottan.
Kéken égett a csűr, mint a kárhozat.
Akkor még fungált az önkéntes tűzoltócsapat. Nem lett nagy kár. Ki a parancsnok? Hát maga Szembe Samu.
A pipás látogatói fényképezkednek. Nyomják közben a szpíccset, bájjal ökörködnek, de egynek sem jut eszébe elrebegni egy imát a pipás és a Nunó lelki üdvéért. Mondjuk, ők nincs honnan tudják, hogy ezt a két lelket imában is kár s vétek, nem kifizetődő egybe ámmenezni.
Szembe Samu türelmesen várja, hogy a kinti hadnép valahogy elvonuljon.
Hallatszik nagy későre a Pá, pá, Tati!, majd a domb tövéből a motorzúgás.
Kiszól. Elmenének végre?
El, sóhajtja a pipás, és kidugja fejét a pipalikon.
Na, együnk egy kis diót, feszíti fel a gyeppaplant Szembe Samu, és kiül a hantjára. Eléjöhetsz, nincs már itt senki. A seregélyek is elhúzódtak valahova.
A pipás szomorú. Ez volt az utolsó, sóhajtja. Többé nem jönnek.
Hát mi lesz, érdeklődik Szembe szomszéd, és elroppant egy odagurult diót.
Hát az, hogy kiköltöznek. Kánádába.
Na, kell nekik az a kicsi jövő, vigasztalja a diótörő. Hozzám már mióta hogy egyáltalán nem érkezik senki. Pedig az enyéim idehaza csángálnak.
Neked könnyű, szipog a pipás. Nincsen semmi felelősséged. Neked csak a fődgyeid, azok. Aztán senki és semmi más. Hányszor verted meg a feleséged, te hitvány lator?!...
Csak ha rád nézett, kuncog Szembe.
Aki kancsi, ne pillogjon.
Na, bőcs salamon a moslékba’! Most falhatsz bővön a martilapuból, mint az elbódorgott teheneid.
Bár egyszer odaállhattam volna közéjük, amikor fotóztak. Mikor olyan kedvesen filmezték magukat a telcsi mijeikkel.
De attól tartok, csak elriadtak volna.
Vagy legalább most ha elszívhatnék egy pipát...
*
A nap a Botos erdő csúcsán lengedez, majdnem úgy, mint valami felakasztott földbirtokos a csűr gerendáján.
Aranyba öltözteti a temetőt és benne a hitvány öregeket.
Megváltó fénnyel leplezi az örökkévalóságot.
Na gyere, béküljünk, mondja még Szembe szomszéd – de közben már kifújták a lámpát.
Érkeznek a kísértetek.