Erről jut eszembe

A múlt hét elején hirtelen marslakók közé keveredtem. Váratlanul ért a harmadik típusú találkozás, gyanútlanul bámészkodtam a budapesti Vörösmarty téren, amikor hirtelen különös alakok vidám társaságában találtam magam. Ismerősnek tűnt a fura csapat számos tagja, bár nem sokban különböztek az utca emberétől. Egy hatalmas könyvekből kialakított építmény szobaszerűen beugró nyitott terében álltak, akárha rám vártak volna. Bőven volt hely, be lehetett sétálni közéjük. Nem jutott eszembe a szelfizés, de természetesen megörökítettem a szokatlan látványt. Hamar kiderült, interaktív kiállításba botlottam, a címe:  Marslakók: Magyar tudósok és Nobel-díjasok, és ahova érkeztem, az a fotópont, aki gondolja, befurakodhat az elöl várakozó disztingvált urak közé. Kissé hátrább mögöttük Karikó Katalin kandikál ki a kíváncsiskodókra. Olyan pillanatban érkeztem oda, amikor egyedül lehettem, de pár perc alatt több családi, baráti fotózkodás is lezajlott a szemem előtt. Akkor én már a véletlen kiszámíthatatlanságán morfondíroztam magamban, hiszen minden, csak nem szokványos dolog az, hogy egy nappal korábban a Stockholmi Városháza történelmi Kék Termében fényképeztem, és hallgattam, miket mesél az idegenvezető az évente december 10-én tartott Nobel-bankettekről, majd egy emelettel fentebb a szemkápráztató Arany bálterem ejtett ámulatba, most pedig újra szembesülök Pesten jónéhány díjazottal! A „marslakókkal”, ahogy a szintén Nobel-díj birtokos Szilárd Leó szellemi sziporkája nyomán bejutottak a köztudatba.

Ezt egyébként a szintén kivételes tudású Marx György írta meg A marslakók érkezése című könyvében. A másik világhírű atomfizikus, Teller Ede pedig szintén fennen hangoztatta, amikor csak alkalma adódott rá, Amerikában és másutt is. A budapesti rendhagyó tárlat nyilván nem csak az USA-ba emigrált, Nobel-díjjal kitüntetettekre hívja fel a figyelmet,  több mint ötven tudóst mutat be, többek között Wigner Jenőt, Szent-Györgyi Albertet, Zsigmondy Richárdot, Krausz Ferencet. Legtöbbjük a matematika, a fizika, a kémia, a biológia és a közgazdaságtan területéről került ki, de megtalálhatók köztük az autóipar meghatározó egyéniségei, valamint a legkreatívabb feltalálók is. Izgalmas időutazást tehetünk, ha a kiállítás révén a 16 magyar származású Nobel-díjas és a többi kiválóság nyomába eredünk. A kiállítás óriás képeibe monitorokat helyeztek, azokat érintve tetszés szerint kapcsolódhatunk be az ismeretszerzésbe. Nincs meghatározott haladási irány. Együttműködésre, játékosságra, közvetlenségre épült az egész koncepció. Sok érdekességgel, kuriózummal gazdagodhatunk, ha hagyjuk, hogy hosszasabban beszippantson a digitalizált nagy kütyü. Filmek, videós összeállítások, interjúk, fotók, animációk, könyvek, hangfelvételek, képregények, karikatúrák, sztorik, anekdoták tömkelege kínálja az érdekességeket, eleveníti fel mindazt, ami a kutatások folyamatában fontos volt, esetleg a későbbiekben vált azzá. A tervezők, szervezők, kurátorok nyilván a Mesterséges Intelligencia lehetőségeivel is éltek., de persze a „felfedező útra” vállalkozó érdeklődők a tudós fők magvas gondolataival, megszívlelendő kijelentéseivel, mondásaival is találkozhatnak, a számukra legfontosabbakat el is tudják menteni maguknak. Több ilyen aranymondás származik Teller Edétől, aki különösen büszke volt angol monogramjára: E.T. (extraterrestrial), de azt is vallotta, hogy „ha valamire büszke vagyok, az az, hogy a „marslakók” csoportjába tartozom.” 

 Szellemességből viszont igen nagy a válogatási lehetőség. Itt van például Neumann János mondása: „Csak Budapestről jöhetett az, aki utánad lép be a forgóajtóba, és előtted lép ki belőle.” Vagy az Erdős Pálé: „Minden, ami emberi, akár jó, akár rossz, előbb-utóbb véget ér, kivéve a matematikát.” Ez a jegyzet nem matek, tegyünk pontot a végére. Nem azelőtt, hogy jeleznénk, a kiállítás szeptember 28-ig tekinthető meg a Vörösmarty téren. Azután nemzetközi körútra indul Európa és az AEÁ különböző városaiba.