2022. november 27., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki pesszimizmus

Az elidegenedés a XX. század emberének tulajdona volt. Elidegeníthetetlenül. Legalábbis ebben a században hangsúlyozták különösképpen, és olyan tényezőként állították, amely a modern ember csatolmánya, védőpajzsa, csillagjegye. Bármilyen szorongást és frusztrációt, megrövidítést és megrövidülést (a perspektívát is beleértve) rá lehetett fogni az elidegenedésre. Jó kis ürügy vagy kibúvó volt, amellyel magyarázni (nyugtázni, igazolni, indokolni) lehetett a lét komplikációi között kiutat nem találó kisember kudarcait és félsikereit.

Elidegenedett a munkás a munkájától, miként fordítva is igaznak mondták, elidegenedett a gyerek a szüleitől és a családtól, népétől, nemzetségétől, miként ugyanennek az aránypárosnak az inversuma sem volt elképzelhetetlen és kimondatlan. Elidegenedett a tanuló az iskolától – ez számomra evidencia volt – , miként idegen lett az iskolának a tanuló és a tanár, önállósult a jelentése és a struktúrája, és célként lebegett reformált önmaga előtt. Mint egy önmagát beteljesítő jóslat kudarca. Ebben is ott lobbant részekben az elidegenedés, de ezt akár tudathasadásnak is mondhattad volna.

Szóval dúlt az elidegenedés nagyban és Mikronéziában. Az idegen kifejezés konkrét tárgyakhoz, fogalmakhoz vagy embercsoportokhoz tapadt állandó jelzőként: idegen test, idegen bolygó, idegen eszmék és életidegen irodalom, idegen nyelv, idegen hangsúly, idegen tollakkal való ékeskedés, idegen országok és idegen táj, titokzatos is lehetett az idegen. Sokan az idegen végezték.

Elidegenedtünk a ruháinktól, amikor meguntuk, és többé nem akartuk felvenni, idegen lett az utca, amelyben felnőttünk, és húsz évig arrafelé sem jártunk, idegenek költöztek be a családi házba, és a külföldi honosabb, becsesebb volt, mint a lenézett otthoni. Egy reggel arra ébredünk, hogy egy idegen hajol fölénk és ébresztget. Menni kell az idegenbe. Délig azon törjük a fejünket, ki volt, hogyan történhetett meg, hol tévesztettünk utat, eszmét, autóbuszt, színt. Eltévedünk az ezerszer végigjárt úton, és nem tudunk olvasni – valahogy nem ízlett az olvasnivaló, megkeseredett, hátat fordított nekünk a kedvesség és értelem, az otthonosság és a kényelem. Szúr a párna, harap a takaró.

Ezeknek a dolgoknak, érzéseknek tekintélyes irodalma van. Filmek és regények, Franz Kafka és Déry Tibor, Albert Camus vagy József Attila. Ők még az igaziak. Ők még valóban így érzékelték a századot, amelyben éltek. Ady, aki csak az első két évtizedet élte át kevés híján, már megsejdítette, mi fog történni velünk itt Közép-Kelet-Európában, midőn azt mondja hihetetlen egyszerűséggel: „minden egész eltörött”. Majd a következő sorokban ráerősít: Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban,/ Minden Egész eltörött.//

A többiek, az epigonok és méltatlan, de túlméltatott utódok csak nyafognak, mímelik az elidegenedést, magukhoz szorítják a magánynak nevezett unalmaspárnát és isznak egykedvűséget. Hitelük egyre fogy. Minden beletorkollik az abszurdba. A káosz és kábszer eluralkodott az idegek és az elme fölött. 

Na és a XXI. században mi a helyzet? Nem tudom. Még csak két évtized (élvtized) futott le a kalendáriumból. Volt egy-két forradalom, váltás, változás, felgyorsult a mozgás és a felejtés. Az akciófilmek és véres drámák, kegyetlenség uralják a képernyőt. A nyomozó és helyszínelő, a boncorvos az igazi hős. Mesehősök, fogyókúrák, sárkányok és rajzfilmes ideálok. Törölt repülőjáratok és kerítések mögött feltorlódó idegenhullámok, egyfelől a migráció, másfelől az önmagára mutató ráció.

Állítólag már akadnak olyanok, nincsenek sokan, távolról sem tömegsport, avagy néppassió, akik az eltörött mindenség darabjait összekeresik, egymáshoz próbálják illeszteni. Bizakodjunk.