Május 9-én ünnepeltük az Európa-napot, ugyanis, mint ismeretes, 1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter történelmi jelentőségű beszédet mondott, és felvázolta az európai együttműködés elmélyítésének tervét. A nevét viselő nyilatkozatban olyan gazdasági együttműködést javasolt, ami tulajdonképpen megnyitotta az utat a béke, az integráció és az együttműködés új korszaka előtt, és lefektette a ma ismert Európai Unió alapjait. 1951-ben hat állam írta alá azt a párizsi egyezményt, amely az Unió létrejöttét jelentette, jelenleg 27 tagállama van.
Az eltelt 75 év alatt nagyon sok kihívásnak kellett eleget tennie azoknak a politikusoknak, akik fenntartották az Uniót, illetve az évek során bővítették. Túl az érdekközösségen alapuló gazdasági kapcsolatokon, az unió tagsága egyfajta ideológiai, értékorientációt is jelent. Az utóbbi években a gyorsan változó társadalmi, politikai világunkban a háborúk és a gazdasági válság okozta nehézségek tükrében vannak, akik megkérdőjelezték ennek a közösségnek a létjogosultságát. A tagországokban egyre jobban felerősödött a szélsőjobboldali, függetlenségpárti mozgalom, amely a válság okozta gondok megoldásának elodázását a brüsszeli bürokratikus rendszerre hárítja, elutasítja azon közös normákat, amelyek célja összetartani ezt a politikai konstrukciót. Tény az, hogy főleg a kelet-európai, kommunista tömb összeomlása utáni bővített unióban nehéz összehangolni 27 ország gazdasági, politikai elvárásait, elképzeléseit. És az is igaz, hogy az orosz–ukrán háború kitörése óta az EU irányvonala is eltért attól a békés szándéktól, amelyet nyilatkozatában megfogalmazott Robert Schuman, de a jelenlegi világpolitikai helyzetben pontosan azért kell megerősítenünk a kötelékeket, hogy ne kerüljenek előtérbe a nacionalista, a demokratikus elveket tagadó és felrugó politikai irányzatú pártok. Az extrémizmus és a tolerancia, a tárgyalókészség, a békés érdekegyeztetés hiánya olyan végzetes megoldásokba torkolhat, mint a fegyveres konfliktusok. Arra is volt, és ma is van példa, hogy ahol kimerülnek a diplomáciai eszközök, ott előtérbe kerülnek a fegyverek, mint ahogy Ukrajnában négy éve és Közel-Keleten évtizedek óta. Azt is látjuk, érezzük, hogy a hadviselésnek milyen következményei vannak, amelyek nemcsak a véres konfliktusban egymással szemben álló nemzetekre hatnak ki, hanem valójában érintik az ettől távolabb élőket is. És arról se feledkezzünk meg, hogy egy másik – kevésbé látványos – de hatásában annál aggasztóbb konfliktus is zajlik, a nagyhatalmak diktálta gazdasági háború, aminek mindenképpen az egyszerű fogyasztók a károsultjai.
Nem könnyű ebben a kontextusban megtalálni a közös érdeket, az egységes politikai irányvonalat. De a második világháború után, Európában az Unió, és tegyük hozzá, az ezt erősítő katonai szövetség, a NATO kínálja azt az értékrendet, amely biztosítja az alapvető emberi jogok gyakorlását, felkarolja a tagországok fejlődését infrastrukturális és egyéb támogatásokkal. Persze, ezek a vissza nem térítendő hitelek kölcsönök ugyan, amelyeket vissza kell fizetni, de azt se feledjük, hogy ezek nélkül számos utólag csatlakozott tagállam nem érhette volna el azt a szintet, ahova eljutott. Kétségtelenül az EU több évtizede működő intézményeit reformálni kell, átalakítani az egyre inkább felgyorsuló világunk szükségletei szerint, de az Unió szétesése meggyengítené a kilépő tagországokat, és egyszerűen a nagyhatalmi érdekszféra játékszerévé tenné. Leginkább azon államok válnának könnyű prédává, ahol a gazdasági, politikai élet ingatag talajon áll. (Lehet az angol példát is követni, de ehhez az egykori világbirodalomhoz tartozó gyarmatok által táplált gazdasággal kell rendelkezni.) Ezért is lenne veszélyes játék most Romániában olyan külpolitikai irányzat felé tekinteni, amely az országot egy olyan nagyhatalom érdekszférájába tolná, amely fegyveres konfliktussal keresi a megoldást mondvacsinált területi követelései beteljesítésére. Még akkor is, ha olyan féllel áll szemben, amely nem volt hajlandó az európai normákhoz igazodva rendezni a kisebbségi ügyeket.
Különösen Közép-Kelet Európában, ahol megtapasztaltuk, mit jelent az önkényuralom, amely megnyirbálta jogainkat, egymás ellen uszított, és sorolhatnánk tovább mindazt, amit átéltünk, ma is leginkább azért van szükségünk az Európai Unióra, hogy a Schuman-nyilatkozat elveihez igazodva – megőrizve alapvető emberi jogainkat – közösen azon munkálkodjunk, hogy megerősítsük a biztonságunkat, fejlesszük a jóléti társadalmat, amely garantálja, hogy szabadon dönthessünk arról, milyen társadalomban és demokráciában kívánunk élni. Egyszerű állampolgárokként ezt szeretnénk. Én biztosan…
