Pázmány Péter

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (91.)

Ideje, hogy szóljunk a kálvinisták és „lutheristák” nagy ellenfeléről, a magyar ellenreformáció (katolikus restauráció) vezéralakjáról, a magyar próza barokk mesteréről, Pázmány Péterről (Nagyvárad, 1570. október 4. – Pozsony, 1637. márc. 19.). Pázmány protestáns családból származott, kamaszkorában mostohaanyja, majd a kolozsvári jezsuita kollégium indította el a katolizálás felé. 1587 és 1616 között a jezsuita rend szerzetese, 1616-ban kilép a rendből, hogy püspöki, érseki, majd bíborosi tisztségbe emelkedhessék. 

Hatása a háromba szabdalt hazában 

Egyházpolitikai, térítői, oktatói, illetve oktatásszervezői tevékenysége a Habsburgok politikáját nem gátolta, a harmincéves háború viharos időszakában pedig Bethlen Gáborral szembefordult… Óriási hatása az előbb jobbára protestánssá és Habsburg-ellenessé vált, háromba szabdalt hazában azért lehetett, mert Pázmánynál erőteljesebb nyelvű, jobb stílusú egyházi író az ő korában és Bornemisza Péter óta nem létezett. Pázmány Péter alakja és életműve híven jelzi a magyar nemzet mélypontját egy ugyancsak hanyatló „Nyugat” határvonalán, és élénken tanúsítja a kor gazdasági, demográfiai, társadalmi, politikai, egyházközi és egészségügyi körülményeinek bonyolult belső ellentmondásait. A mai „mediatizált” világban is megdöbbenhetünk a módon, ahogyan akkor vitatkoztak! Pázmány minden egyes protestáns vitairatot ízeire szedve bírált, s „a kálvinistákat fejér fogakkal nevette” (első irodalomtörténészünk, Bod Péter írja róla Alvinczi Péter életrajzában). És mégis, nem egyéni érdekből, hanem hazaszeretetből tette… Kosztolányi Dezső Pázmányt egyenesen a magyar próza atyjának és a magyar Shakespeare-nek nevezi, nyelvi teremtőereje és bátorsága okán. Kortársak voltak, valóban: Shakespeare hat évvel született korábban, mint Pázmány, és Pázmány vitairatainak, prédikációinak és imádságainak nagyobb részét az „avoni hattyú” utolsó drámatermő korszakával egyidőben írta és jelentette meg. Főbb művei: Felelet Magyari Istvánnak, az sárvári prédikátornak (Nagyszombat, 1603), Keresztyéni imádságos könyv (Graz, 1606), Öt szép levél (Pozsony, 1609), Isteni igazságra vezérlő kalauz (Pozsony, 1613), Kempis Tamás Christus követéserül Négy könyvei (Bécs, 1604), Vasárnap és egynéhány ünnepekre rendelt evangéliumokról prédikációk (Pozsony, 1636).

A Feleletben jól érzékelhető, hogy az író Pázmány állam- és egyházpolitikusként korának fia, és választott egyháza világnézetének keretein belül gondolkodik: a tizenhatodik századi magyar romlást, Mohácsot is például, a toldozott-foldozott „eretnek” hitújítás okozatának tekinti… A magyar népet ütött-vert, véralvadásos és gennyes sebekkel borított, gyenge fejű és beteg szívű testhez hasonlítja. E hasonlattal Ézsaiás könyvét idézi, latinul; most engedtessék meg nekünk, hogy a dialektika jegyében Károli Gáspár fordítását (1590) hívjuk tolmácsul: 

„Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, a melyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem gyógyítottak.” (Ézs 1:6. Szent Biblia, Budapest, 2010, 662.) 

Pázmány érvelése a magyar nemzet romlásáról 

„Ha ki megtekinti romlásunkat, magunktúl, külső nemzetségtűl, ellenségtűl szerzett sok ínségünket; ha ki az erdélyi iszonyú, rettenetes pusztítást, rablást, gyalázatot meghányja magában; ha ki az éhséget, döghalált, hadat, baromnak veszedelmét, és rövid szóval megtekinti az mi veszett országunknak söprejét: nyílva azt mondhatja felőle: A planta pedis ad verticem non est in eo sanitas, vulnus et livor et plaga tumens [Ézs 1:6]. És nyílva igen vakok vagyunk, ha mégis eszünkbe nem vösszük, hogy ez az Isten ostorozása plaga inimici [ellenség csapása, Jer 31:14], haragos büntetés és nem csak fiúi ostorozás: látván, hogy az gazdag, teljes, bő, dicsőséges és nevezetes ország csaknem árnyékká lött, csaknem teljességgel elfogyott.” (Pázmány művei, szöveggondozás: Tarnóc Márton, https://mek.oszk.hu/06700/06793/06793.htm#4)

Pázmány a világot, benne az embert is épp oly érzékletesen, már-már késő barokk manierista stílusban írja le, mint Shakespeare – úgy, ahogyan magyarul előtte csak Bornemiszánál olvashatunk. A Kalauzban A világ szépségérül című fejezet világos, tudományos, és mégis sziporkázóan eleven stílusban ábrázolja a világot. A bölcselet és teológia professzoraként Pázmány Grazból ismerte a tudós Keplert. A Föld a mindenségben csak egy mákszemecske; kicsinységéről a világegyetem végtelenségéhez képest így szól: 

„Egy szikrázó vagy ragyogó csillaghoz képest olyan az egész Föld, mint egy kis punktocska.” 

Gyönyörű, mozgalmas és áradó mondatokban ecseteli a felhők járását, a harmat és a dér létrejöttét. Örömmel figyeli meg és írja le a hangyák és a méhek életét, lelkesen tudósít az időmérő szerkezetekről, az órákról. Hasonlóan érzékletes, amikor az emberi test csodálatos működéséről beszél: 

„Az agyunk veleje mikor leveg és dobog, a szívünk hegye soha meg nem szűnvén, fáradhatatlanul ki- és bévonódik, a tüdő éjjel-nappal mozog, mint a fúvó” (idézi Nemeskürty, Diák, írj magyar éneket, Budapest, Gondolat, 1985, 1. kötet, 179–180.)

Az embernek, hogy összhangban élhessen magával és a világgal, ismernie kell teremtőjét, és e megismerés vezetheti el az egészséges önismerethez is: 

„Hogy kívül messze ne bujdossunk, csak ne restelljünk magunkba tekinteni, […] a mi lelkünk, az egy Istenen kívül, semmiben elégséget nem talál.” (Pázmány művei, szöveggondozás: Tarnóc Márton, https://mek.oszk.hu/06700/06793/06793.htm#4)

Útvesztő bizonytalanságok labirintusában 

A barokkra jellemzően, miközben a kor tudományos szintjén szabatosan elemzi a világot, mégis átláthatatlan, nyüzsgő és lenyűgöző rejtelemként is ábrázolja. Ezt olvassuk a Kalauzban: „útvesztő iszonyú bizonytalanságok feselhetetlen labyrinthusa a világ.” Amikor Pázmány a keresztre feszített istenember kínhalálát szinte klinikailag részletezi, naturalista, szinte goromba stílusával felrázni, hatni, meggyőzni akar. Hogy tudniillik a mi szenvedésünk semmi Krisztus kínhalálához képest: 

„Sok óráig tartott a kereszt kínnya: melyben az inak megvonódtak, egy íz helyén nem maradott, a csontok forgói egymásból kiestek, minden tagok csigára vonattak 

[…] Fejét a töviskoszorúnak hegyessége átalszaggatta, orcáját a sok arculverések megkékítették, haját és szakállát kitépték, hátát keserves ostorozásokkal megnyúzták, szent vállát a nehéz kereszt viselésével sebbé tették.” (Vö. Kosztolányi: Lenni vagy nem lenni, Kairosz, Győr, 1999, 57.) 

Hatalmas császárok között 

A magyarság „geopolitikai” sorsáról 1626-ban mint Esztergom érseke így nyilatkozik: „mint küszöb és ajtó között levő ujj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között” (Kosztolányi: Lenni vagy nem lenni, 1999, 57.) Az általános emberi sors a maga módján az uralkodókat is érinti: „A királyi korona nem veszi el a főfájást”, írja (Kosztolányi, 57.). 

Egyik prédikációjában az ember testi mivoltáról könnyedén fest elborzasztóan naturalista képet – mintha orvos, mintha a patológus elemezne. Pázmány Aranyosszájú Szent Jánosra hivatkozik, amikor leírja, hogy a mi testünk „büdös kamaraszék” és „…szarzsák”. Aztán folytatja, orvosokra hivatkozik: „mikor igen jóllakunk, abban fáradunk úgymond, hogy több ganéjt csináljunk. Nézzed, mennyi büdös ganéj, takony, nyál, vizellet takaroszik testünkből! mennyi szenny, serke, tetű származik ebből […] Mint a koporsó, kívül szépnek látszik a test, de belül büdös rútsággal teljes […] Semmi gonosz hóhérok úgy nem vallatnak, mint kínozzák a testet magából származott nyavalyái. Az orvosdoktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben”. (Kosztolányi, 58.)

Pázmány Péter kínzó, elborzasztó és „goromba” körmondatai leginkább Xavéri Szent Ferenc japánokat térítő stílusához hasonlítanak (állítja Szerb Antal, lásd Magyar irodalomtörténet, 1977, 108.). Ugyanakkor Pázmány stílusát a száz évvel később jövő, a pennájával a kivéreztetett Írország érdekében hadakozó anglikán pap, Jonathan Swift vitairatainak felkavaró stílusával is összevethetjük. Tüzes harciassága, sodró mondat-akrobatikája, lélegzet-elakasztó gondolatvulkánja ma is ellenállhatatlan, „imádságos könyvének csendes meghitt áhítatossága mindmáig megindító és eleven maradt”. (Szerb Antal, 1977, 106.) 

A XVII. századot Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című röpirata óta, s valójában egyfajta történészi konszenzus alapján szokás volt a magyar romlás évszázadának „kinevezni”, ugyanakkor a rugalmas ellenállás, a túlélés és csodálatos megmaradás századaként is tekinthetünk e történelmi mélypontra. A középkori gazdag királyság szétesése, a borzasztó pusztítások, a külső-belső háborúságok és veszteségek ellenére a népszaporulat általánosságban, régiónként különféleképpen, de megmaradt, a magyarság sem nyelvét, sem keresztyén hitét, sem szellemi-kulturális gyarapodását nem adta fel. A XVII. század – összeérve és átnyúlva már a XVIII. századba – olyan szellemi nagyságokat termett, mint Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc – és nagyon sokan mások. 

Ismételten hívjuk kedves olvasóinkat a gyógyító irodalmi sorozatunk kapcsán szerveződő találkozónkra, amelyet október 16-án délután 6-kor fogunk tartani a Studium-Prospero Alapítvány Bolyai téri épületében. 

Az eddig kvízjátéknak tervezett játék kötetlenebb, beszélgetős, Lyukasóra-szerű formát fog ölteni. A kérdések a már közölt szerzőkhöz és művekhez (illetve az idevágó cikkekhez) fognak kapcsolódni: 

Bornemisza Péter: Magyar Elektra

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

Mikszáth Kálmán: Különös házasság 

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Karinthy Frigyes: Hasműtét

Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Ottlik Géza: Iskola a határon

Versidézetek Arany Jánostól, József Attilától, Dsida Jenőtől és Székely Jánostól.