Hatalom, hűség és pusztulás Erdély történelmében

Épített örökségünk

Déstől mintegy tizennyolc kilométerre északkeletre települt Csicsógyörgyfalva. Az ettől alig öt kilométerre északnyugatra emelkedő Ilosvai-hegycsoport délnyugati nyúlványán, a 753 méter magas Magura hegy oldalában, egy eldugott helyen középkori eredetű vár csekély maradványai találhatók. A még megmaradt romokból, alapfal-maradványokból a vár alaprajzi elrendezése ma már pontosan nem állapítható meg, és csak következtetni lehet arra, hogy eredetileg szabálytalan négyszög alakú lehetett, sarkain ugyancsak négyszögletű tornyokkal. A vár északi, megközelíthetetlen oldalát meredek, függőleges csúcsú sziklafal, míg a többi három oldalát kőfal védelmezte. Bejáratát – mely valószínűleg a déli oldalon lehetett – külső fal erősítette. A vár építési anyaga az itt található riolit, melyből egykoron malomköveket is készítettek. Az 1860-as években még látható volt két tornya és az ezeket összekötő magasan álló fal, benne két boltíves ablakkal. Ma már csak északkeleti, megközelítően 12 négyzetméter alapterületű, másfél méter magas toronyszakaszai állnak. 

Vannak helyek Erdélyben, ahol a múlt már nem magasodó várfalakban, hanem csendes romokban, szétszóródott kövekben és a történelem megmaradt töredékeiben él tovább. Csicsó vára is ilyen hely: egy hajdani erősség, amelynek történetében hatalmi küzdelmek, ostromok, uralkodói döntések és emberi sorsok fonódnak össze.

A vár évszázadokon át fontos szerepet játszott a térség történetében. Vajdák és főurak birtokolták, királyok és fejedelmek sorsfordító döntései kapcsolódtak hozzá, mígnem a történelem viharai és az emberi akarat pusztulásra ítélte. Ami egykor védelmet és hatalmat jelentett, mára a múlt néma tanújává vált.

De vajon mit mesélhetnek nekünk ezek a romok? Mit árulnak el Erdély középkori világáról, az egymással vetélkedő hatalmakról, a hűségről, a birtoklási vágyról és a történelem kiszámíthatatlan fordulatairól?

Az Épített örökségünk soron következő történelmi összeállításában Csicsó várának nyomába eredünk. Felidézzük évszázadokon átívelő történetét, egykori birtokosait, ostromait és pusztulását, miközben arra is keressük a választ, hogy miként őrizhetik meg a hajdani kövek egy olyan világ emlékét, amely már régen eltűnt, de amelynek öröksége ma is a miénk.

Mert a múlt nem csupán az, ami mögöttünk maradt. A múlt gyökér, emlékezet és felelősség is, és amíg kérdezünk, kutatunk és emlékezünk, addig a történelem kövei között sem némul el az idő szava.

A várat 1290–1304 között László erdélyi vajda építtette

Csicsó első ismert birtokosa 1283-ban a Rátold nemzetség volt. Az ekkor kiállított osztálylevélkor I. Leusták fiaié; Rolandé és Dezsőé, István fiaié Domokosé és Lázáré, valamint Olivér fiaié, Rajnaldé és Miklósé lett. III. András egy 1293-1298 között írt, dátum nélküli oklevelében meghagyta az erdélyi káptalannak, hogy Dénes nádor fiát, Dénes ispánt  iktassa be az általa kért Csicsó birtokába (terram Chycho).

A várat a tatárjárás után, 1290–1304 között építtette László erdélyi vajda, kinek első ismert itteni várnagyát, Wass Miklóst 1304-ben említik az oklevelek. Károly Róbert uralkodása idején Csicsó Apor László erdélyi vajdáé, aki nem volt hajlandó meghódolni a királynak, ezért az ellenvajdának kinevezett Szécsényi Tamás ostrom alá vette Apor várait, köztük Csicsót is. Wass a várat feladta, és a király pártjára állt. 

Zsigmond király a kezében levő castrum Chychót 1405. június 1-jén kelt oklevelével Losonczy Istvánnak és testvéreinek, Bánffy László vajdának és Miklósnak adományozta a morva hadjáratban tanúsított vitézségükért.

A birtokosok

Miután Bánffy László részt vett a három nemzet – magyar, székely, szász – 1467. évi király elleni sikertelen lázadásában, Mátyás király az október 3-án, Tordán megtartott gyűlésen birtokait elvette, és Csicsó várát tartozékaival együtt Szerdahelyi Jánosnak és fiainak, Kis Jánosnak és Mihálynak, valamint hűbéresének, István (Ștefan cel Mare) moldvai vajdának adományozta.

1483-ban egy részének Szerdahelyi Mihály volt a birtokosa, majd 1492-ben II. Ulászló új adományul adta István vajdának.

A vajdát halála után, 1504-ben fia, Bogdán követte a moldvai fejedelmi székben és a csicsói uradalom birtoklásában.

Martinuzzi György ostrommal foglalja el a várat

A török elől ide menekült István vajda másik fia, Péter (Petru Rareș), és János király oldalára állva, 1538-ban megkapta Csicsó várát is. A szultán követelte Péter kiadatását, ezért 1540-ben Martinuzzi György ostrommal a várat elfoglalta. 

Péter vajdát egyes vélemények szerint Szapolyai nem adta ki, de valószínűbbnek látszik, hogy Szulejmán követelésének engedve mégis átadta a töröknek, így aztán visszahelyezték moldvai vajdának.

Izabella leromboltatja a várat. Az erősséget 1566-ban már romként említik…

Szapolyai a gazdátlanná vált várat feleségének, Izabella királynénak ajándékozta. Péter vajda azonban 1542. október 24-én Erdélybe betörve ostrom alá vette Csicsót is, de eredménytelenül. Izabella pedig, hogy a vár később se kerülhessen a vajda kezébe, 1544-ben a környék népével leromboltatta, így Csicsót 1566-ban már romként említik.

Ezután csak egy évszázad múlva tűnik fel ismét, amikor birtokosa, Szalai Bárkóczy László, Bereg vármegye főispánja 1658. december 12-én kelt végrendeletében „…Csicsva várát a vár alatt levő udvarházzal … hagyja Ferenc fiának…” Ezután már többé nem említik.

A várromtól alig hatszáz méterre északra, egy kora vaskori földvár sáncai, ezektől másfél kilométerre északra egy, a rómaiak által épített, megközelítően tizenöt méter átmérőjű, négyszög alaprajzú őrtoronynak a maradványai láthatók.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

A Kárpát-karéj egynéhány tájegységében találkozunk a Csicsó helységnévvel. A volt Belső-Szolnok, majd Szolnok-Doboka vármegye, ma Beszterce-Naszód megye területén fekszik a mai Csicsó vára. Felvidék Csallóköz részében is van Csicsó falu, Magyarországon több is van belőle, úgymint Balatoncsicsó, Somogycsicsó, a Nagyigmánd melletti Csicsó-patak és kútja, vagy a Tolna megyei Csicsópuszta. 

Csicsóvár romjai

A mi szűkebb erdélyi pátriánkban is rálelünk Csíkcsicsóra, méghozzá a hozzá tartozó várral együtt, viszont a királyi kősó bányászatáról híres Déshez közeli Csicsóújfalu feletti Csicsóvárat bemutatva találunk rá a következő tájleíró szép idézetre: 

„…a láthatárt észak felé egy merész idomú magányos hegycsúcs zárja be, melynek tetején mintha emberi kéz alkotta falak omladékai fehérlenének. Ez a csicsói hegy, s az a fehér omladék Csicsó-vára, Erdélynek ezen északnyugati részében egykor a legnevezetesebb s legtekintélyesebb erősségek egyike…” – írta a korabeli Magyarország legolvasottabb hetilapja, a Vasárnapi Újság 1866. szeptember 2-i 35. számának 420-421. oldalain megjelent Csicsóvár romjai című cikkében. Ez volt a legelső, ugyan nem a legszakmaibb, de az érdeklődők figyelmét felhívó egyik legérdekfeszítőbb információkat közlő írás a várról, amely így folytatódik: „…a magas várfal tetejéről a kilátás felséges. A messze távolba fekvő nevezetesebb helységek, egyfelől Besztercéig, Cserhalomig, Cziblesig, másfelől Kolozsvárig ellátszanak szép időben, látcső segítségével.”

A „romantikus enyészet”

Jóval később, 1932-ben jelent meg egy átfogóbb, szakmai és tudományos részletességgel leírt anyag Varju Elemértől, a Magyar várak írásában. Érdekességként említem meg, hogy egy székelyföldi szakíró, Varju András romkutató meg a jól sikerült 1920-as grafikájú képeslapon örökítette meg a várat.

Szóval a Nagy-Szamos völgye feletti 683 méter magas sziklaszirt rejti a szinte megközelíthetetlen, vulkáni tufakúpon állt, hajdanvolt Csicsóvár sasfészkét. Több, a várról szóló beszámolóban a „romantikus enyészet” szimbólumaként említették a várat, amely talán így terjedt el a későbbiekben a köztudatban is. 

Egy másik változat szerint meg „az akkori erdélyi életnek a tengeri kígyója” lehetett, ahogyan Mikszáth Kálmán emlegette a Csicsóvár kisnovellájában. Az viszont tény, hogy a Csicsó gyűjtőnév alatti, a várat kiszolgáló és fenntartását biztosító falvak, mint Újfalu, Györgyfalva, Mihályfalva, Keresztúr mind egy uradalmat képeztek a szomszédos Bálványos várához tartozó Váralja – korábban Várallja – településekkel, és mind a Szolnoki – irattárakban fennmaradt formájában Zonuki – grófság területrészei voltak. 

Tudott dologként könyveli el a várkutatók és történészek köre, hogy a legtöbb vár, várkastély, védvár és kőszerkezetű erősség csak a tatárjárás után épülhetett a Magyar Királyság egész területén. Mindezeket a IV. Béla király 1260-ban kiadott várépítési rendelete szabályozta, amelyeknek kötelező kitétje volt, hogy az ezt megelőző és hitelesített tulajdonok, földterületek birtokadományainak pontosítási feltétele mellett csak időtálló és tűzálló anyagokból építtethették fel ezeket az uradalmak vezérei. Természetesen a vár falaira, tornyaira, kapuzatára és bástyáira, illetve a belső udvarok összes épületeinek tartószerkezeteire vonatkoztathatták ezeket a rendeletben megjelent kötelezvényeket. A beépített segéd- és födémszerkezetek, a magas tetőzet anyagai, az ostromművek, létrák és a falak belső gyilokjáró rendszerei a záró kapuzatokkal és felvonóhíddal ugyan mind faanyagból készültek, viszont már akkor gondoskodtak a kornak megfelelő tűzvédelemről, tartósításáról. Ásványi alapú természetes bevonatokat, úgynevezett „tűzkabátot” használtak, amely agyag-hamu-mész keverék lehetett, vagy ecet-mész kence. Heves harcok idején a kapukat timsós oldattal locsolták meg, vagy nedves állatbőrrel, hártyákkal takarták, védelmezték. Gyakran használták az előzetesen lánggal szenesített külső fafelületi védelmet is. Ezeket a praktikákat jegyezték fel a középkori hadi és védelmi technikák gyakorlatából.

Történelmi szempontból a csicsói vár legbüszkébb és virágzó időszakát a nem éppen királyhűségéről hírhedt kiskirály, a Kán nemzetségbeli Apor László vajda idejéből tudjuk. Többszöri visszautasítás és ellenszegülés után végül kemény vereséggel, de az ellenszegülők bűnbánatos megbocsátásával és szabad elvonulás mellett 1321-ben átadták a várat Károly Róbertnek. Ezután királyi végvárként lett bejegyezve a kincstárhoz. 

A király – hatalmának biztonsága érdekében – ezek után csak bizalmas főurak kezére adhatta ezeket a szinte megtámadhatatlan sziklavárakat. Így volt ez a későbbiekben mind Debreczeni Dózsa, majd az őt követő Szécsényi Tamás korábbi ellenvajda idejében is, aki új tisztsége után nem sokkal jelenthette, hogy egyetlen vérveszteség nélkül „Szent András havának első napján mind a király hűségére térítette az utolsó ellenálló erdélyi erősséget”, azaz Csicsóvárát is. 

Itt érdemes megjegyezni, hogy ennek a vajdának köszönheti felívelését a nemesi, főnemesi Széchényi család. Mint vajda, majd későbbi tárnokmester és számos vármegye ispánja, Károly Róbert és fia, Nagy Lajos királyok leghűségesebb főembere, adományul visszakapta nemzetsége korábbi elkobzott birtokait. Így válhatott Tamás minden idők lenagyobb magyarjának, gróf Széchényi Istvánnak is családalapító ősévé.

Később a Hunyadi Mátyás ellen szegülő, Bánffyak vezette lázadó főurak fennhatósága alól elkobzott vár elég szerencsétlen váltással a király moldvai hűbérese, III. István vajda kezére került. Utódjaként Ráres Péter, a trónolásra megválasztott törvénytelen, másodszülött fia követte, aki mai szóhasználatban egy politikai karrierista tulajdonságokkal bíró zsarnok volt. Több nyelven beszélő köpenyegforgató vezéralakká nőtte ki magát, török, latin és középbolgár, azaz egyházi szláv nyelven beszélt és levelezett. 

Feltételezik, hogy értett, talán beszélt magyarul is, hiszen apjától átörökölte Bálványos és Csicsó várát a sóbányákkal és sószállító területekkel együtt. Az ezekben az időkben folyó moldvai belviszályok és török követelőzések elől legtöbbször ide, Csicsó várába menekült családjával és kincstárával együtt. 

Megtörtént, hogy az előre küldött feleségét és gyerekeit a biztonságukért bezáratta a vár védett lakótornyába. Egyébként két feleségétől összesen nyolc utódja, valamint egy brassói szász polgárlánytól született fia is volt. Éppen Ráresről szól A csicsóvári remete címmel az 1850-es években Komáromy Ferenc író tollából megjelent beszély, azaz történelmi regény, amelyben Majláth István akkori vajda székelyei által történő elfogatásának történetét és saját csicsói várába való elhurcolását dolgozta fel.

I. Ferdinánd és Szapolyai János közötti váltogatásai, többszöri ígérgetései és be nem váltott szövetségesi kötelezettségeinek áthágásai miatt végleg kiutasították Erdélyből. A már rossz hírűvé váló várat a védelmi bástyákkal és alsó várral együtt Izabella királyné, Szapolyai özvegye az 1544-es erdélyi országgyűlés közbenjárására végleg leromboltatta. 

Ezzel végleg felszámolták egy állandó ellenség mélyen az országba benyúló zárványát, csak az ellenség számára kiépített és külhoni moldvaiak használta stratégiai fészkét, amely a közelben kialakított újszerű szamosújvári vár biztonságát is fenyegette. Sajnos már csak a hajdanvolt dicsőséges sziklavár felső várterületét védő tornyának csonkán meredező falai és egyes külső védőfal-maradványok láthatók a mai érdeklődők számára. 

A történelem néha igazságtalan és elszomorít, viszont felüdülhetünk a mára csak létrán megközelíthető romokig kijutva, hiszen a látvány mindent kárpótol. 

Csicsó vára ma már csak romjaiban idézi fel azt a világot

A várak falai egykor hatalmat, biztonságot és emberi sorsokat őriztek. Csicsó vára ma már csak romjaiban idézi fel azt a világot, amelyben vajdák, fejedelmek és királyok alakították Erdély történelmét. 

Falai között egykor döntések születtek, ostromok zajlottak, hűségek és árulások formálták a történelem menetét, mígnem az idő és az emberi akarat lassan eltörölte a hajdani erősséget. De vajon valóban eltűnik-e mindaz, amit az idő rommá változtat? 

Amíg felkeressük ezeket a helyeket, kutatjuk történetüket, és továbbadjuk az utánunk következőknek mindazt, amit róluk megtudtunk, addig a múlt nem hallgat el végleg. 

Csicsó vára ma már nem a falaival üzen nekünk, hanem azzal, amit a története hordoz: egy letűnt kor emlékeivel, Erdély küzdelmes évszázadaival és azzal a felelősséggel, hogy örökségünket ne csupán megőrizzük, hanem meg is értsük. Mert a romok között nemcsak az elmúlást láthatjuk meg, hanem saját történelmi emlékezetünk élő gyökereit is.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanár, történésznek. Az illusztrációt Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.