Laura szőke és kék szemű, de korántsem a megszokott királylánytípus. Mindig is éppen ennek az ellentéteként öltözködött és viselkedett, vékony alkatát bő pólókba és szakadt nadrágokba rejtette, kora tavasztól késő őszig simléderes sapkát viselt, és kizárólag fiúcsapatban tűnt fel a lakóhelyünkhöz közel eső parkban, barátnőkkel sosem láttam.
Volt egy furcsa játéka a társaságnak, amit párszor sikerült észrevétlenül végignéznem. Amolyan fordított szembekötősdinek tűnt, mégpedig egy számomra elég durva változatban, aminek az volt a lényege, hogy a csoport egyik tagja hátat fordít a többieknek, akik közül valaki a háta mögé lép, és jól tarkón csapja, az elfordultnak pedig ki kell találnia, hogy ki volt a nyaklevesosztó. Elég együgyű időtöltésnek tűnt, amolyan igazi „olcsó szórakozás hülye gyerekeknek” -félének, de a csapat szemmel láthatóan – és füllel hallhatóan – nagyon élvezte. Laura egyetlen lányként tökéletesen beolvadt a buliba, a haverok pedig nem óvatoskodtak vele csak azért, mert a gyengébbnek tartott nemet képviseli. Az ő nyaka is épp úgy csattant, mint a többieké, és ő is pontosan olyan lendülettel adta meg a sorra kerülőnek a magáét, ahogyan kapta. Persze nem ez volt az egyetlen kötelező programja a társaságnak, amikor kedvük támadt, fociztak egyet a műgyepes pályán – amíg azt a közeli tömbházak lakóinak kérésére át nem alakították kisgyermekek csendesebb hintázóhelyévé–, vagy csak ültek a barnára festett filagóriában, nyomkodták a telefonjukat, és tökmagot rágcsáltak. Sosem láttam őket italozni vagy cigarettázni. Kicsit olyanok voltak, mint valami – akaratuk ellenére nagyra nőtt, és ez ellen folyamatosan lázadó – lurkók, akik a maguk módján próbálják megtalálni a kiskapukat a gyermekkor gondtalansága felé.
Jó pár éve nem láttam már a játszótéri csapatot, és biztos voltam benne, hogy a középiskola befejeztével szétszéledtek a nemzedékek óta jól ismert forgatókönyv szerint. Ezért is örültem meg nagyon, amikor nemrég a főtéri buszmegálló várakozói között Laurán akadt meg a szemem. Mivel korábban is köszönő viszonyban voltunk, és néha, a lakótelepi kisboltban összefutva pár szót is váltottunk, nem volt túlságosan nehéz megszólítani. Ezt az is megkönnyítette, hogy ő azok közé a fiatalok közé tartozik, akiknek nem természetellenes tegezni egy pár évtizeddel – na jó, negyedszázaddal – idősebb személyt, ha az illető megkéri rá.
– Tavaly fejeztem be a sulit – vágta rá Laura a hogylétét firtató kérdésemre. – Augusztusban kint voltam Németországban apumnál, dolgozgattam a panziójában. Eredetileg úgy terveztem, hogy ha megtetszik a kinti élet, ott maradok, de nem így alakult. Anyagilag jól jött az a meló, de hiányoztak az itteni dolgok, főleg a haverok, úgyhogy szeptember végén hazajöttem. Egy ideig anyunál laktam, aztán amikor december közepén megtudtam, hogy két régi barátom elköltözött otthonról, és keresnek még egy lakótársat, csatlakoztam hozzájuk. Az ünnepeket már ott töltöttem velük, és azóta is hárman osztozunk egy háromszobás albérleten. Nagyon élvezem ezt az új helyzetet, mert teljesen a magam ura lehetek, akkor kelek és akkor fekszem, amikor jólesik, és senki nem kéri számon, hogy mikor hova megyek. Nekem ez az igazi szabadság.
– Dolgozol, vagy hogyan tudod fizetni a bérleti díjat? – kérdeztem.
– A srácok elintézték, hogy engem is vegyenek fel abba a gyorsétterembe, ahol őket még tavaly nyáron alkalmazták. Január első hetében kezdtem a munkát, így még szokom a pörgést, de nem olyan vészes, mint ahogy egyesek elképzelik. Lustálkodni persze nem lehet, mert egyfolytában jönnek a megrendelések, de ha odateszi magát az ember, nem lesz semmi gubanc. A feletteseim is elég rendesek.
– Továbbtanuláson nem gondolkoztál? – kockáztattam meg egy újabb kérdést.
– Tizenkettedik osztály végén matekból pótvizsgára maradtam, így nyáron nem próbálkozhattam meg az érettségivel. A pótvizsgám sikerült, de arra már nem volt energiám, hogy újra nekiálljak tanulni az őszi érettségire. Inkább kimentem apuhoz, úgyis olyan ritkán találkozunk, mióta elváltak a szüleim. Én mindig is inkább apás voltam, a kinti életbe pedig már jó ideje szerettem volna belekóstolni. Talán idén nyáron újra dolgozom apunál egy rövid ideig, ha szükség lesz rám. Csak nehezen tudom elfogadni, hogy ott olyan távolságtartók az emberek. Segítőkészek, de ridegek. Itthon jobb nekem, jól elvagyok a barátaimmal. Mikor szabadnaposak vagyunk, moziba megyünk, vagy valamelyik plázában lógunk, és élvezzük a semmittevést. Egyelőre nincsenek más elvárásaim az élettől, ennyitől tökéletesen boldog vagyok.
Szerettem volna megkérdezni Laurától, hogy szokott-e néha előre ugrani az időben, és ha igen, milyennek látja olyankor magát, de erre már nem volt lehetőségem, mert a busz, amire várt, éppen megérkezett. Miután felszállt, már elő is halászta a nadrágja hátsó zsebében tartott telefont, és szapora mozdulatokkal kezdett zongorázni a képernyőn. Talán az otthoni haveroknak üzent, akik már vártak rá.
