1940. augusztus 30-án hirdették ki a bécsi Belvedere-palotában a történelmi jelentőségű második bécsi döntést, amelynek értelmében Magyarország közel 43 ezer négyzetkilométernyi területet és mintegy két és fél millió lakost kapott vissza Észak-Erdélyből. A magyar honvédség 1940. szeptember 5. és 13. között vonult be a visszatért területekre, amelyeket a trianoni békeszerződés által 1920. június 4-én csatoltak el.
Mindkét eseményre emlékezni és emlékeztetni kell a jelenkor nemzedékeit. Ismertek a világpolitikai körülmények és tények, amelyek mindkét szerződéskötéshez vezettek. Míg a trianoni szerződés az első világháború után kialakult geopolitikai helyzet következménye, addig a bécsi döntés a második világháború konjunktúrájában született. Egyik sem úgy, hogy megkérdezték volna a szóban forgó területeken (nem csak Erdélyben) lakók véleményét, hogy tulajdonképpen melyik államban szeretnének élni. Pedig a döntések következményei leginkább őket érintették. Közismert a kivándorlási hullám, az ottlakó nemzetiségek – úgy a románok, mint a magyarok és a más területen együtt élők – között elkövetett atrocitások. A bevonuló hadseregek (magyar, román, szovjet) túlkapásai, és sorolhatnánk azokat a példákat, amelyek a lakosságot érték.
A második világháború után, ugyancsak a nagyhatalmi érdekövezet-felosztás nyomán alakult ki az a kettészakadt világrend, amely több évtizede uralta Európát, a demokratikus nyugat, illetve a kommunista kelet. Az utóbbit csak diktatórikus rendszerrel lehetett fenntartani, amelynek újabb áldozatai voltak, míg végre sikerült elérni azt, hogy a szovjetek által valósan és/vagy ideológiailag megszállt területek felszabadultak, és nagyrészük ma már az Európai Unióban csatlakozhatott a demokratikus értékeket követő nyugathoz. Ez a rendszerváltás sem volt könnyű és a területcserékhez hasonlóan, több volt szocialista országban a kivándorláshoz, a nacionalista szellem fellángolásához, a bizonytalan politikai léthez vezetett, ami szintén a „kisembert” érintette leginkább.
Négy éve a szomszédunkban dúl egy háború, amely területi vitán alapszik. Néhány napja Oroszország jogot formált a Japánhoz tartozó Kuril-szigetekre, a Közel-Keleten Izrael állam létrehozása óta nincs béke, és ott is a területi nézeteltérések miatt újul fel az időnként vallási síkra terelődő vita. Donald Trump amerikai elnök csak úgy egy tollvonással nevezi át a Mexikói-öbölt Amerika-öböllé, az Ontário-tavat Amerika-tóvá, és döntőbíróként küldi seregét a világ bármely tájára. És sorolhatnánk azokat a példákat, amelyek még mindig területalapú konfliktust gerjesztenek a világban, feszültséget keltve az ottlakókban. Az emberek a világ bármely sarkában csak azt szeretnék, ha békében, biztonságban élnének, és zavartalanul valósítanák meg álmaikat, terveiket, saját és a velük együtt élők örömére, prosperitására. Tájainkon elméletileg ma olyan korban élünk, amikor mindenki eldöntheti, hogy milyen jövőt szeretne, hiszen biztosítva vannak az alapvető emberi jogok, a demokrácia. A gyakorlat azonban némiképpen azt igazolja, hogy ennek ellenére még vannak, akik másként döntenek, bíráskodnak fölöttünk, anélkül, hogy a következményekre gondolnának. A történelem ismétli önmagát?
