A Veress család menekülése Erdélyből (2.)

*Fotó: A dési állomás

1944. szeptember 14. – 1945. május 21. között 

Menekülésünk első éjszakáját még a deményházi vasútállomáson vonaton töltöttük, tehervagonban. 1944. szeptember 16-án (szombaton) korán reggel érkeztünk Marosvásárhelyre. Az állomáson vesztegettük szinte az egész napunkat, ami nagyon hosszúnak és unalmasnak tűnt mindenki számára. Késő este indultunk tovább, és egész éjjel utaztunk Mezőbánd, Teke irányába a keskenyvágányú vasútvonalon, és reggel 8 óra körül érkeztünk Szászlekencére. 

Indulás előtt a lovat és a szekeret átvitték az Orbán családhoz, mert Apu megbeszélte Orbán bácsival, hogy a lovat és a szekeret leviszi Nyárádszentannára, Szász Károly bácsiékhoz, onnan majd Rigmányba nagyapámékhoz, és még pénzt is adott neki, hogy vonaton térhessen haza. A ló sohasem érkezett meg Rigmányba, mert az időközben Szentannára bejött orosz katonák egyike meg akarta lovagolni, de a Manci névre hallgató ló nem tűrte, levetette hátáról, és a katona bosszúból agyonlőtte, tudtuk meg közel egy évvel később, hazatérésünkkor.

Vasárnap kora reggel érkeztünk a lekencei állomásra, éjszaka a vagonban aludtunk. Az állomáson ismerkedtünk meg az odaérkezett nagyszámú sorstársainkkal. Itt találkoztunk Gub Márkus református lelkipásztorral és családjával, a deményházi plébánossal és másokkal, akiket Sanyi bácsiék ismertek. 

Miután megérkeztünk, kipakoltuk csomagjainkat a vagonból, és a szüleink elmentek a lekencei elöljárósághoz, lakáskérdés és más dolgok elintézése végett. Miután szüleink visszajöttek a községi bíró és más hivatalos személyek kíséretében, kijelölték családjainknak és másoknak is a lakásokat, ahol eltölthetjük a következő napokat. Nekünk szerencsénk volt, mert számunkra egy közeli szász lakást jelöltek ki. A lakás tulajdonosai, egy szász család korábban már elmenekült, csak mi laktunk és Sanyi bácsiék a nagy házban egy egész héten át, szeptember 24-ig. Családjaink külön szobában lakhattak, a konyha közös volt. A szászok olyan gyorsan elmenekültek, hogy majdnem minden vagyonukat elhagyták, így volt minden szükséges tárgy a konyhában, tűzifa is, semmiben nem volt hiány, élelmet, kenyeret, tejet, zöldséget egyszóval mindent, amire szükségünk volt, a faluban találtunk, vásároltunk. A szobákban ágyak, ágynemű volt, amit ki is használtunk. Az udvaron is csak mi voltunk.

Szászlekencén egy hetet töltöttünk, szeptember 17-től szeptember 24-ig, amikor is katonai teherautókkal (négy autóval) a menekülteket átszállították Désre. 

Mi, gyermekek már vasárnap is a lekencei állomással szemben lévő szőlőhegyen „szüreteltünk”, majd a következő napokat is javarészt az elmenekült szászok tulajdonában levő szőlősben töltöttük. A menekült- és a lekencei (magyar és román) gyermekek hamar összeismerkedtünk, és együtt szedtük a finom oltott szőlőt. A hét hamar eltelt, meg is szoktuk az ottlétet, nem volt semmi baj, a front még nem ért oda, de közeledett, és mi sajnáltuk, hogy tovább kell menni. A szászlekenceiek, az otthonukban maradt lakosok is barátságosak voltak. A hatóság nagyon segítőkész volt a menekültekkel, a jegyző, a bíró magyarok voltak, és segítettek bármely kérésünkben, élelembeszerzésben is.

Szászlekencéről átszállítottak a mintegy harminc kilométerre fekvő, vasúti csomóponttal rendelkező Désre. Lekencén a menekültek nagyon hamar összegyűltek a megadott helyen és órában, felraktuk csomagjainkat a teherautókra, szeptember 24-én, vasárnap reggel tíz óra körül indultunk, és mintegy kétórai utazás után, már a déli órákban a dési állomásra érkeztünk. Utasítást kaptunk, hogy rakjuk át csomagjainkat a kijelölt, nyitott tehervagonokba. Nem volt szabad elhagyni az állomást a menekülteknek, még a vagonból kiszállni sem volt szabad, vártuk a beígért közeli továbbindulást. 

Délután, három óra körül, mint egy villámcsapás, megjelent egy orosz „Stuka vadászrepülőgép” és géppuskázni kezdte az állomást és környékét. Nagy ijedtségünkben kiugráltunk a vagonból és bemenekültünk az állomás mellett lévő fűzfás, sűrű bozótos földekre, a Szamos folyó mellé, ahonnan figyeltük a gépet. A támadás főként az állomás épületére és a vonatokra irányult, nem tartott sokáig, nem történt semmi baj, visszamentünk vagonunkhoz. Az állomáson helyreállt a rend, az idegesség és a félelem is elmúlt. 

Délután öt óra körül megszólalt az állomás hangosbemondója, és utasította a menekülteket, hogy foglalják el helyüket a vagonokban, mert a vonatot kivontatják Kolozsvár irányába, egy közeli falu, Néma állomására. Hat óra körül érkeztünk a némai állomásra, ahol vagonunkat félrehúzták egy holtvágányra. Itt az állomásfőnök összegyűjtötte az összes menekültet, és közölte, hogy az állomással szemben mintegy ötszáz méternyi távolságra (nyugati irányban), a főúton túl lévő domb közepén van egy tanya és egy nagybirtok több istállóval, ahova ki kell költöznie mindenkinek. Csak kézi csomagokat vihettünk magunkkal, a szükséges fehérneműket, takarókat, élelmet. A nagyobb csomagjaink a vagonban maradtak (őrizet alatt), minket hosszú istállókban szállásoltak el. A „mi” istállónkban állatok, kecskék, gidók, juhok, bárányok voltak, elkerítve, de nekünk is maradt hely bőven. Sok szalmát hordtunk be, amiben segítettek az ott lakó és dolgozó emberek is, így aztán szalmára helyezett alsó és felső takaróinkon aludtunk. Egyébként nem volt hideg, az állatok is melegítettek, és meleg ősz volt, szerencsénkre eső sem esett. Kényszerszállásunkon kedves falusi családok, munkásemberek sok mindenben segítettek, tejet, sajtot, lisztet adtak, kenyeret sütöttünk, zöldséget és más szükséges élelemet hoztak, egyszóval mindenben a segítségünkre voltak, igaz, mindenért fizettünk. Négy éjszakát töltöttünk ott a némai állomásfőnökkel megegyezve (három vonatsípolásra kellett visszamenni az állomásra), így 1944. szeptember 28-án, csütörtökön reggel nyolc óra körül a megbeszélt három sípszóval jelezték, hogy visszamehetünk az állomáson veszteglő vagonjainkhoz, aztán vissza is érkeztünk a dési állomásra. Édesanyánk az egyéves Lacit végig az ölében tartotta, és cipelte a dombról az állomásig, és később is az elkövetkező hosszú-hosszú utunk során, kilenc hónapon át dédelgette.

1944. szeptember 28-án délelőtt a dési hangosbemondó bejelentette, hogy a menekültek délelőtt vásárolják meg, amire szükségük van, mert a vonat délután indul tovább. 

Szüleink Désen vásároltak is élelmet és egyebeket, amire szükség volt. Talán két órakor indultunk tovább Zsibó, Nagybánya, Szatmár, Nagykároly irányába, ezt az útirányt mondta be a hangosbemondó, és valóban el is is indultunk. 

Zsibón álltunk meg első alkalommal, még napvilág. Itt találkoztunk János bátyánkkal, akit vadasdi református lelkipásztor létére besoroztak tábori lelkésznek. Nagyon megörvendtünk a találkozásnak, édesanyám és Erzsike néni sírtak örömükben, mert János bácsi édestestvérük volt. A beszélgetés sajnos rövid ideig tarthatott, mert indult is a vonatja, de elmondta, hogy édesanyám és Erzsike néni másik két testvére is, Gyula bácsi és Jóska bácsi már a fronton harcolnak. A későbbiekben csak arra emlékszem, hogy Nagykárolyba reggel érkeztünk, Nagybányán, Szatmáron éjjel mentünk át. 

Déstől nyitott vagonban utaztunk. A mi vagonunkban három család utazott. Gub Márkusék a vagon egyik felében, a másik felében a mi családunk és Sanyi bácsiék. Fekvőhelyünk a földön volt. Éjjel bizony hidegebb volt, de betakaróztunk. A vagonban néha körbe ültünk, az egyéves és egy hónapos Laci itt tanult meg járni úgy, hogy egyikünktől a másikig „ment”, azaz bukdácsolt.

Nagykárolyban hosszabb ideig az állomáson vesztegeltünk. Apu és Sanyi bácsi bementek a városba intézni a vásárlásokat, élelmet venni, jelentkezni katonai ügyben. Mi nem hagyhattuk el az állomást, de szabad volt leszállni a vonatról (a vagonból). Még aznap, szeptember 29-én folytattuk az utat Nagyecsed, Mátészalka, Vásárosnamény felé, közben a nagyobb állomásokon megálltunk, élelmet vettünk. 

(Veress Gáspár Tibor elmondása alapján írta Veress László)