Az oviban is kamion volt a jelem – Élet a volán mögött

Pitești és Bukarest között halad a kamion az autópályán, a vonal túlsó végén pedig a motor egyenletes, megnyugtató morajlása hallatszik. A mai világban a digitális technológia már azt is lehetővé teszi, hogy egy újságírói interjú egy guruló fülkében szülessen meg. 

Balázs Zsombor számára a hivatás nem csupán munka, hanem gyermekkori álom és családi örökség. Édesapja is sofőrként dolgozott, így már egészen fiatalon közel került a kamionozás világához. Az elmúlt években Spanyolországtól Angliáig, Dániától Svájcon át a Benelux államokig és Németországig járta Európa útjait. 

– Mi volt az a pillanat vagy élmény, ami miatt végül a kamionozás mellett döntöttél?

– Hát az én szemszögemből ez kicsit más válasz, mint ami a leggyakoribb. Én gyerekkorom óta ez akartam lenni, de szó szerint! Van az a mondás, hogy az oviban is kamion volt a jele – na, nekem tényleg az volt! De ez nálunk családi örökség: édesapám is sofőr volt, és teljes gyerekkoromban én csak ezt láttam tőle, én is erre vágytam. 

Neki köszönhetem azt, hogy ezt a szakmát csinálom. Szeretem, amit csinálok, én nem megélhetési kamionos vagyok, aki csak a pénzért csinálja. Persze az anyagi része sem mindegy, de nekem mindig is ez volt az álmom. Már nagyon vártam, hogy elérjem azt a kort, amikor elkezdhetem. Ha lehetett volna, már 18 évesen mentem volna, amint pedig megoldódott a lehetőség, el is kezdtem.

– És mindig az országon belül vezettél?

– Nem. 2014-től egészen 2024 decemberéig Nyugat-Európát jártam: Spanyolországtól fel Angliáig, Dánián keresztül, Svájc, Benelux államok, Németország, Ausztria, Szlovákia, Csehország, Magyarország... Mindent bejártam abban a tíz évben. Romániában tulajdonképpen csak annyit voltam, hogy hazajöjjek, aztán mentem is vissza. Tavaly óta vagyok alkalmazott itt a BHS Transnál.

– Hogy emlékszel még az első önálló utadra? Milyen érzés volt először ülni abban a hatalmas fülkében?

– A legeslegelső vezetésem Mulhouse-tól Lyon felé volt, este, sötétben és esőben. Az annyira vezetés volt, hogy négy óra tíz percet vezettem egyhuzamban. Utána átültem a jobb 1-be – egy kamionban nem anyósülés van, hanem jobb 1 –, átizzadtam az ülést, annyira fárasztó volt a folyamatos koncentráció. Amint átültem, azonnal el is aludtam a kimerültségtől. 

Amikor pedig először vezettem teljesen egyedül, édesapám nélkül, az már egy teljesen más érzés volt. Addig mindig ott volt mellettem valaki, akihez lehetett szólni, akitől lehetett kérdezni. Hirtelen tényleg egyedül maradtam a hatalmas kamionnal és az úttal.

– Szerinted mi a legnagyobb tévhit a kamionosok életével kapcsolatban?

– Talán a legnagyobb tévhit az, hogy nem vagyunk családszeretők. Az esetek többségében próbáljuk úgy csinálni és úgy alakítani az utakat, hogy minél családbarátabb legyen ez az egész.

A másik tévhit pedig az, hogy lusták vagyunk. Ez is attól függ, hogy ki milyen munkát végez. Van, aki rakodik, pakol, másnak pedig inkább a vezetés a dolga. Attól, hogy valaki kilenc órát ül a kamionban, még nem feltétlenül lusta.

– Mi az, ami mégis vonzó ebben az életformában? Hiszen kívülről nézve rengeteg lemondással jár.

– Egy: az anyagi háttér. Mert azért ezt is be kell vallani. Ha valaki elmegy egy gyárba dolgozni napi nyolc órát, teljesen más lehetőségek vannak előtte, mint egy hosszú távon dolgozó kamionosnak.

De ami nekem még nagyon fontos, az a szabadság. Ahhoz képest, hogy az ember egy pár négyzetméteres fülkében tölti az ideje nagy részét, azért mégis szabadabbnak érzi magát. Magadnak osztod be, idézőjelesen mondva, az idődet. Ha fáradt vagy, megállsz, tartasz egy pihenőt, leszállsz, eszel vagy egyszerűen csak kikapcsolódsz.

És maga a munka sem annyira monoton, mint egy gyári munka. Kilenc órát ugyan a kormánykerék mögött ülsz, de közben más tájakat látsz, új helyeket fedezel fel. Nem ugyanazt a szalagot nézed nyolc órán keresztül.

– Mi a legnehezebb abban, amikor hetekig távol vagy a szeretteidtől, és hogyan lehet ezt áthidalni?

– A távollét és a honvágy a legnehezebb, főleg ha az embernek van egy gyereke. A mai világban a modern technológiának köszönhetően a videóchat segítségével már sokkal könnyebb tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, nem úgy, mint régen, amikor csak vezetékes telefonok vagy fülkék voltak.

Ma már egyébként nem nagyon jellemző, hogy valaki három-négy hónapokra kint maradjon. Inkább az a jellemző, hogy három-négy hetet van úton, aztán egy-két hetet otthon tölt a családdal.

– A fizikai fáradtság, a folyamatos koncentráció vagy a magány visel meg a legjobban hosszú távon?

– Szerintem a magány. A fizikai fáradtságot egy jó alvással vagy egy hosszabb pihenővel ki lehet pihenni, de az, amikor egész nap nincs melletted senki, akihez fizikai valójában hozzászólhatnál egy mondatot is, az lelkileg sokkal jobban megviseli az embert.

Felgyűlik bennem a szó egész nap, azért is tudok én utána annyit beszélni, amikor végre vonalban vagyok valakivel!

Persze a fáradtság is komoly dolog. Volt már olyan, hogy annyira kimerültem, hogy nagyon vékony volt a cérna. Ilyenkor az embernek tudnia kell, mikor kell megállni és pihenni. A kamionozásban nem lehet azzal játszani, hogy „még ezt a pár kilométert kibírom”. Ha az ember fáradt, annak következménye lehet.

– Volt olyan meleg vagy veszélyes helyzeted az úton, ami után komolyan elgondolkodtál a folytatáson?

– A szakma feladásán soha, egyetlen percre sem! Előfordult párszor a fáradtság miatt, hogy már vékony volt a cérna, s közel voltam az álomhoz, de szerencsére balesetem sosem volt, a Jóisten mellettem volt és átvészeltem ezeket a helyzeteket.

Ha valaha váltanék is, csak a beosztás miatt tenném, egy napi hazajárós munkára a család miatt. De az életemet mindig a vezetés mellett képzelem el. Bármi, csak vezetés.

– Hogyan látod, megvan még a szakmai összetartás a sofőrök között, vagy az évek során ez is megváltozott?

– Kicsit fakult a régi időkhöz képest, de kisebb csoportokban még megvan. Segítjük egymást, küldjük a lokációkat, információkat az új cégekről, parkolókról vagy a jó útvonalakról.

Ha valaki már járt egy cégnél, ahová én először megyek, akkor meg tudja mondani, hová kell menni, hol kell bejelentkezni, merre kell rakodni vagy lerakodni. Ezek nagyon sokat számítanak, főleg amikor egy olyan helyre mész, ahol még soha nem jártál.

– Milyen a mindennapi élet néhány négyzetméteren, és hogyan válik a kabin egyszerre otthonná, étkezővé és hálóvá?

– Mindenki igyekszik a lehetőségeihez mérten a leginkább otthonossá tenni a saját helyét. A technológia haladtával az air fryertől a mikrohullámú sütőig bármilyen elektromos eszközt használhatunk a fülkében egy friss fogás elkészítéséhez.

Próbáljuk úgy kialakítani a helyét, hogy minden meglegyen, amire szükségünk van. De igazi otthon persze sosem lesz. Nem lehet azzá tenni, képtelenség. Viszont hozzá lehet szokni ehhez a szűkebb élettérhez, és meg lehet tanulni beosztani.

– És mivel ütöd el az időt a hosszú, egyhangú autópálya-szakaszokon?

– Interjúkat adok a Népújságnak! – mondja nevetve. De a tréfát félretéve, a vezetési idő többségében telefonon tartjuk a kapcsolatot kihangosítón keresztül a családtagokkal és a kollégákkal. Informálódunk a lerakóhelyekről, megosztjuk a napi dolgokat, és így észrevétlenül múlik az idő.

– Ma már egyre több nő is választja ezt a szakmát. Te hogyan látod a női kamionsofőröket?

– A számuk egyre jobban nő. Romániában talán még nem látni annyit, mint külföldön, de egyre több nő kezd kamionozni.

Az előző cégnél, ahol dolgoztam, legalább 35 női munkatársunk volt, közülük a többség a férjével dolgozott négykézben. Egyetlen olyan női munkatárs is volt, aki teljesen egyedül dolgozott kamionon. Az biztos, hogy aki nőként egyedül dolgozik kamionon, abban van bátorság. Szerintem a többség még ódzkodik ettől.

– Mekkora szerepe van a négykezes munkának?

– Elég nagy. Rengeteg cég alkalmaz négykezes járatokat. Romániában ez kevésbé jellemző, mert nincsenek akkora távolságok, hogy folyamatosan több ezer kilométert kelljen menni, de Nyugat-Európában nagyon gyakori.

A négykezes járatokon ketten dolgoznak ugyanazon a kamionon, így a sofőrök váltva vezethetnek, ami gyorsabb haladást tesz lehetővé. Anyagilag is kedvezőbb lehet ez a munkarend: egy együtt dolgozó pár akár kétszer annyit is kereshet, mint amennyit ugyanazon a távon egyedül vezetve lehetne.

– Előfordult már, hogy valakik megpróbáltak betörni vagy elbújni a pótkocsiban?

– Igen, sajnos előfordult. Belgiumban volt egy esetem, amikor hat migráns mászott fel a pótkocsira. Észre sem vettem, amikor felültek a raktérre, végül a belga rendőrség szedte le őket.

Angliában rendkívül szigorúak a szabályok. Ha a hatóság észleli, hogy valaki a pótkocsiban próbál bejutni az országba, a sofőrt akkor is megbüntethetik, ha nem tudott róla. Ezért is kell nagyon odafigyelni.

De nem csak ez jelent veszélyt. Nyugat-Európában a fülkéket is feltörik, értékeket lopnak, és az üzemanyaglopás is régóta problémát jelent.

A parkolókban ezért sem mindegy, hogy az ember hol áll meg. Biztonságos helyet kell keresni, és figyelni kell arra, mi történik körülötte. Az ember egy idő után megtanulja, melyik parkolóban érzi magát nyugodtan, és melyikben nem.

– Mennyire kell egy kamionosnak megtanulnia önmagát és a környezetét is figyelni?

– Nagyon. Ez a szakma megtanít arra, hogy gyorsan észrevedd, ha valami nincs rendben. Nem csak vezetni kell: figyelned kell a forgalmat, az időt, a rakományt és az útvonalat. Ha valami történik, nem várhatsz arra, hogy majd valaki más megoldja. Neked kell feltalálnod magad.

– Ha egyetlen dolgot emelhetnél ki: mit tanított neked ez a szakma az életről és saját magadról?

– Gyors helyzetfelismerést, szigorú fegyelmezettséget és hajszálpontos időbeosztást. Ezeket a volán mögött tanultam meg, és a mindennapi életben is rengeteget hasznosítom. Ha történik valami, gyorsan fel kell találnod magad, a munkában pedig minden időhöz van kötve: meg kell tanulnod, mikor vezetsz, mikor pihensz, mikor rakodsz és mikor kell odaérned.

Kívülről nézve a kamionozás csupán áruszállítás pontból pontba. A szélvédő mögött ülő ember számára azonban ennél jóval többet jelent: fegyelem, felelősség, családtól távoli hétköznapok, állandó alkalmazkodás és egy olyan életforma, amelyhez nem mindenki tud hozzászokni.