Képriport a 2026. augusztus 12-i részleges napfogyatkozásról
Vannak pillanatok, amelyeket hetekig tervezünk, aztán a természet néhány perc alatt emlékeztet bennünket arra, hogy végső soron ő írja a forgatókönyvet.
Így történt ez a 2026. augusztus 12-i részleges napfogyatkozás alkalmával is.
A családommal felmentünk a Deményháza melletti Deményháza-tetőre. Kinyitottuk a kempingszékeket, felállítottam a fényképezőgépet, és izgatottan vártuk az év egyik legkülönlegesebb csillagászati eseményét. Az előrejelzések szerint térségünkben a Hold a Nap korongjának körülbelül 12%-át takarta volna el.
Csakhogy mire megérkeztünk, az ég teljesen beborult.
Ahogy a felhőket figyeltem, rájöttem, hogy az esélyem a napfogyatkozás lefényképezésére szintén nagyjából 12%.
A csalódottság azonban hamar átadta a helyét a természet szépségének. Az égbolt a fények lenyűgöző játékává változott, a felhők pedig olyan látványt teremtettek, mintha egy mesebeli festmény elevenedett volna meg előttünk. A horizont fölött húzódó két felhősáv szinte teljesen eltakarta a Napot.
Időnként az órámra pillantottam, és számolgatni kezdtem. Ha a felhők ötpercenként továbbhaladnak, talán mégis lesz esélyem arra, hogy a távoli dombok fölött megörökítsem ezt a különleges pillanatot.
Talán furcsán hangzik, de abban a néhány percben a matematika és a fényképezés tökéletes összhangba került.
Miközben a fényképezőgép már a napfogyatkozáshoz szükséges beállításokkal várakozott, a tekintetem a jobb oldalon feltűnő hodosi templomra esett.
Bár az építésének pontos dátuma nem ismert, az írásos források szerint a székelyhodosi római katolikus templom már 1332-ben létezett. Az eredetileg román stílusú épületet a 15. században gótikus stílusban építették át, majd 1763 és 1766 között ismét újjáépítették, ekkor nyerte el mai, barokk jellegű külső megjelenését.
A reformáció idején Székelyhodos azon kevés települések közé tartozott, ahol a katolikus közösség megőrizte hitét. Emiatt egyházi szempontból sokáig a Marosszék úgynevezett „Szentföldjének” központjaként emlegették.
Előttem a lankás dombok és a késő nyári fényben fürdő mezők terültek el. A szénabálák, a vadvirágok és az alkonyat árnyai olyan látványt nyújtottak, mintha a természet maga festette volna meg ezt a tájat.
És aztán megtörtént.
A matematika és a türelem meghozta az eredményt. A távoli horizonton megjelent a Hold által „megharapott” Nap.
Néhány pillanatra megfeledkeztem a fényképezőgépről, a beállításokról és a számításokról. Egyszerűen csak néztem.
Grandiózus látvány volt, én pedig pontosan ott álltam, ahol abban a pillanatban lennem kellett.
Szinte az utolsó pillanatban sikerült megörökítenem a napfogyatkozást.
Amikor a Hold továbbhaladt, a Nap még egy utolsó előadással ajándékozott meg bennünket. Sugarai áttörtek a felhők között, mintha egy hatalmas színpad reflektorai világították volna meg az eget.
Akárcsak Beethoven egyik monumentális művének fináléjában, a Nap még egyszer meghajolt, majd lassan legördült a függöny egy olyan előadás végén, amelyet csak a természet képes megalkotni.
Fodor András
