Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A nyár utolsó üzenete, az aranyló fényű napsugár, szelíden simogatja végig a tájat. A fák és a bokrok között már ott jár az ősz hírnöke. A rőt színű levelek még intenek egyet a tűnő nyár után, és bús táncba kezdenek. A bözödi dombok közé is hetyke legényként beszökött az ősz. Vörösen izzik a galagonya és a kecskerágóbokor, az okker és narancssárga körítés csak fokozza a nagyszerű látványt.
Kanyargós, köves úton közelítünk az elárasztott falu felé, amely ködpalástját magára öltve, titokzatosan hallgat. Aztán a tó vizéből egyszer csak előtűnnek az égnek meredő, elszáradt fatörzsek, gallyak, megannyi fohászra összekulcsolt kéz.
Itt már nem segít ima. Misike áll mellettünk, szemmel láthatóan érdekli a festőállvány, s amit rajta lát. Meg is jegyzi: – Maguk erőst érdekeset csinálnak, a torony éppeg olyan.
Ha tényleg ez a legényke véleménye, akkor köszönet az elismerésért. Megtudjuk, hogy ide való, itt is laknak az apjával, s hogy tizenhat éves és írástudatlan. A látottak után már ezen sem lepődünk meg. A sátrak előtt kis őrtűz világít, olykor nagyot pattan az elszenesedett hasáb, apró csillagok szállnak a magasba. Barátaim, akik anyaországiak, nehezen tudnak beletörődni a történtekbe, a döbbenet lesz úrrá rajtuk.
Látni és átélni mindezt... ez már a tragédia. Száznyolcvan ember siratja az otthont, a szülőfalut. A sors fintora talán, a falu végén tábla jelzi, Bözödújfalu.
Lehet, hogy így helyes. Megtudjuk aztán, hogy néhány család nem költözött el.
Nem jön álom a szemünkre, pedig éjfél is elmúlt már. Sűrű csönd üli meg a tájat.
Rekedtes férfihang szól hozzánk:
– Maguk kik, s mit keresnek itt, ez az én kaszálóm!
Elmondjuk hát mi járatban vagyunk. Misike édesapjához van szerencsénk. A cigaretta és a szilvapálinka hamar oldja a feszült hangulatot. Nem kéreti magát, a tűz mellé telepszik, ő itthon van. A flaskót jól meghúzza, aztán kisvártatva mesélni kezd.
Tudják nem volt könnyű itt az élet azelőtt sem. Aki meg akart élni, annak keményen meg kellett dolgozni a betévő falatért. Én szegény ember voltam egész életemben, de becsületes. Lehet, hogy ez volt a baj, ki tudja. Akkor kezdett a dolog komolyra fordulni, amikor a nyolcvanas években kitalálták, hogy ide gátat kell csinálni. Akkor senki sem gondolta, mi lesz ennek a vége. Aztán csak megtudtuk, mert elkezdődött a kitelepítés.
– Hogy is történt mindez, mondja csak el?
– Hát kedves uraim, én erről nem szívesen beszélek, mert úgy érzem, hogy egy nagy szeg van a szívemben azóta.
Nap mint nap jártak az ember nyakára, ijesztgették mindenfélével. Ha az ember nem értett a szóból, akkor másképp csinálták. Engem többször bevittek a milíciára, mondták, hogy hagyjam el a falut. Megfenyegettek. Látták, hogy nem mennek semmire, hát beverték a fogaim, mert azt mertem mondani, hogy én innen élve nem megyek sehová.
– Hogy sikerült mégis itt maradni?
– Az volt a szerencsém, hogy a falun kívül, a domb aljában van a házam. Most is abban lakom, a buldózer nem tudott ide kijönni, s a víz sem veszélyeztetett. Pedig volt úgy, hogy a torony ablakáig is ért a víz.
– Mi lett a házakkal, az emberekkel? – Hát tudja, ezek a végén már nem ismertek sem
Istent, sem embert. A buldózerek mindent elintéztek. Látták volna az embereket, hogy könyörögtek, jajgattak, de csak annyi volt minden. Tudják, nekem a szívemben ott van a nagy szeg és nagyon fáj, ami már soha el nem múlik. Aztán mindenki ment, amerre látott.
– Most a családjával, hogy éli meg a mindennapokat?
– Jobb lenne, ha erről nem is kérdeznének. Lássák, nem tudom megállni, hogy ne sírjam el magam. Elég az hozzá, hogy a falu eltűnt, mindent ellepett a víz. Nekünk elég furcsa volt az egész, valósággal irtóztunk a nagy víztől. A templomból is csak a torony látszott. Aztán történt egy másik szerencsétlenség. A fiam, s a leányka lementek a vízhez, pedig tiltottuk eleget.
Most sem tudom pontosan az okát, a leányka belefulladt a tóba. Higgyék el, azt hittem megbolondulok. Nem kaptam a helyem, csak jöttem-mentem. A feleségem engem hibáztatott, hogy mért nem vigyáztam a gyermekekre. Ő nem volt otthon aznap...
Ki tudja hová ment... tudja, ő is megérte a pénzét. Addig csinálta, amíg rajtakaptam. Jól elvertem, s aztán elkergettem a háztól. Azóta asszony nélkül vagyok, már nem is kell visszajöjjön, legalább nem mérgelődöm. Misivel megosztom a gondokat.
Most kérdem én, ötvenhat évesen hová menjek, mihez kezdjek? Én már biztos, hogy itt maradok. Mondják is a falustársaim, amikor hazalátogatnak, te bátor voltál Salló Mihály, ne menj már sehová, legalább lesz, kihez hazajönni. Most megtudták miért van nekem nagy szeg a szívemben, hát ezért, amiket elmondtam maguknak.
A falu bejáratánál siratófal emléktáblával. Gyászos mementó egy kis székely településért.
Ősz Zoltán