Maros vize csendesen folyik
2025-02-10 17:00:00
- Kuszálik Péter
A cím a turistakörben hallott (de módosított szövegű) nótából származik: néhány strófa után bekövetkezik a szomorú vég: „Maros vize áll, és nem folyik”. No, ettől őrizzen meg az Isten! A Maros alsó szakaszán már bajok vannak, s ha az időjárás meg nem gondolja magát, akkor a nyár derekán vízkorlátozásokra számíthatunk. Furcsállom, hogy az időjárás-jelentésekben a napos, száraz időnek mosolyognak az időjósok, holott az esőnek kellene.
Térjünk vissza a múlt heti témához, a vízórákhoz. A vízórás divat beköszöntével olyan élénkség alakult ki a pályán, mint 1990-ben az újságstandokkal. A leleményesebbje rögtön rácuppant a lehetőségre, idő teltével azonban egyre-másra becsődöltek, már csak néhány maradt. Az újságosok után az óraleolvasók is megritkultak. Rikkancs azért van kevesebb, mert a hírlapok – a kereslet csökkenésével – bezárták a boltot, de a vízórák száma gyarapodott. A magánházak tulajdonosai rádiós leolvasásra tértek át, a blokkokban még mindig a kétlábúak uralják a piacot. Ez jó, mert a pénzszűkében élők egy kis mellékkeresethez jutnak. A felmerülő gondokról és megoldásokról Tamás bátya számol be.
„Nálunk érdekesen alakultak a dolgok. A blokkunkra kaptunk egy pluszemeletet, hálából hangszigetelő ablakokat és külső hőszigetelést. A ráépítés miatt új – műanyag csöves – vízhálózatot kellett építeni, de kivételes módon okosan oldották meg a szitut, mert minden emeleten tettek egy-egy csőcsonkot, csappal, hogy majd szükség esetén erre bogozódjanak rá a lakások. Közben a lakásokban még ott volt a régi hálózat, két vízórával: egy a konyhában, másik a fürdőben. Mivel már mindenki a saját kiskazánjával csinálja a meleg vizet, így megúsztuk ezzel a két órával. Kezdetben három vagy négy cég emberei jöttek leolvasni. Kijöttek a szakik, bekopogtak, leolvasták, behajtották a pénzt, elmentek. Csak az volt a baj, hogy nem egyszerre olvasták le a lakások óráit és az aknában levő főcsap mellettit, emiatt mindig volt valamennyi pluszfogyasztás, amit az irodában ’sacc per kábé’ módszerrel ráterheltek a hívekre. Valamelyik karácsonykor szólnak, hogy valahol csőtörés van, mert a ház egyik oldalán alig csoronkál a víz. Nálunk nincsenek pincék, nem lehetett tudni, hol a baj. Ugyebár, egy hatszintes épületet nem lehet úgy felbillenteni, mint a Daciát alvázszigeteléskor, s azt sem tudtuk megoldani, hogy egy csodaröntgennel betájoljuk a blokk alatti csőrepedést. Régebb én voltam a lépcsőházi felelős, amikor betöltöttem a 68 esztendőt, akkor szóltam, hogy elegem volt az ingyenmunkából, csinálja más. Miniszterelnök még kerül, de blokkfelelős nem. Így ez a csőrepedés is rám maradt. Azt már tudtam a korábbi évekből, hogy kemény kézzel kell dolgozni, különben a fejedre nőnek. Összehívtam a gyűlést: apelláta nincs, aki nem fogad szót, az víz vélkül marad. Ismerősök révén szereztünk egy korrekt szerelőt, három ember egy hét alatt bekötötte a régi lakásokat. A lakásokat rákötötték az új hálózatra, a repedt régi rendszert lezárták. Slussz. Mivel a műanyag vezeték bekötésekor a blokk egyik felén valaki nem engedte, hogy a frissen csempézett fürdőszobáján egy vastag csövet húzzanak át, a blokkban most kétféle lakás van: egy vízóra a lépcsőházban, onnan megy a cső a konyhába és a fürdőbe (a nagyszobán keresztül); a másik típusú szerelés esetében a konyha a lépcsőházi csonkról, a fürdőszoba pedig az ottani fővezetékről kapja a vizet. A kettes típusú lakásokban két óra van: egy a lépcsőházban, látható helyen, de a fürdőszobai óra megtekintése csak a várúr engedélyével lehetséges. A leolvasás azért nyűgös, mert a lakónak otthon kell lennie, amikor jön a leolvasó. A mi blokkunk fele megúszta ezt a nyűgöt, mert a lépcsőházi egyetlen óra az egész lakás fogyasztását mutatja. Ez mind szép és jó. De volt egy kis baj. A lakók kisebb hányada az ’A’ cég embereivel olvastatott, a többség a ’Z’-vel. Az új hálózatnak megvolt az előnye, hogy 14 lakásnak a lépcsőházban volt a vízórája, 10-nek pedig a lépcsőházban és a fürdőben is. A ’lépcsőháziak’ kifizették a leolvasás díját, akár egy évre előre, s ezzel megszabadultak egy problémától, a két órával rendelkezők pedig továbbra is tűkön ülve várták a leolvasót. Volt közben egy kis kényelmetlenség is, ugyanis a lépcsőházi vízórák két méter magasan vannak, a plafon alatt egy arasszal.
Székre kell állj, hogy lássad a számokat. A ’Z’ cég embere egy nyugdíjas néni volt, aki helyett én álltam fel és olvastam le az órát. Működött is a dolog: beszólt, hogy mikor jön, én táblázatba szedtem a számokat, begyűjtöttem a pénzt is, ha kellett, ő jött, készen megkapta. Igen ám, de nem bírta már a lépcsőmászást, letette a munkát. A cége pedig nem vállalta, hogy átvegye mind a 24 lakást. Utánajártam, hogy az ’A’ cég vegye át mind a 24-et, és a leolvasás árát a tulajdonosi társulás irodájának számlázza ki. Én leolvasok mindent, listát adok a leolvasónak, banizni pedig nem kell, mert nélkülünk megoldják. Egy szolgáltató, egy gond. Uff. Este nyolckor veszem a hokedlit, húsz perc alatt leolvasok mindent, kitöltöm a listát, másnap reggel jön a cég embere, átmásolja a listát. Viszlát egy hónap múlva. De még vannak bajok: legutóbb a leolvasás napján a hokedlin állva firkálok, jön okos Lóri, kérdi: mi van? Leolvasás – válaszolom. »Miért kellett átmenni egy másik céghez, mi ez a kommunista figura, hogy ne választhassam meg a szolgáltatót?« Ez volt a dicséret azért, mert ezt a kérdést is megoldottam. Ilyenkor az Illés együttes számát dúdolom (hogy ne ordítsak): »sok kérdést már megoldottunk,/ nem volt soha ilyen jó dolgunk«”.
