Markó Béla Visszabontása

A költő legújabb verskötete, a pécsi Jelenkor Kiadónál megjelent Visszabontás című szonettgyűjtemény marosvásárhelyi bemutatására érkeztek pénteken délután az irodalombarátok a Bernády Házba, de a rendezvényen nyilván nem csak a költészet került szóba.

A költő legújabb verskötete, a pécsi Jelenkor Kiadónál megjelent Visszabontás című szonettgyűjtemény marosvásárhelyi bemutatására érkeztek pénteken délután az irodalombarátok a Bernády Házba, de a rendezvényen nyilván nem csak a költészet került szóba. A szerzőt faggatva, a találkozó közreműködői kísérletet tettek egy olyan jelképes visszabontásra is, amellyel Markó eltelt éveit a politikusi, közéleti, illetve a lírikusi, írói kettősség jegyében igyekeztek konkretizálni.

A visszapillantást és az ebből fakadó előretekintést Gáspárik Attila színigazgató ötletére három mesterképzős színihallgató, Bende Sándor, Marosszéki Tamás és Puskás László jó érzékkel válogatott, szellemesen összeállított és hatásos ritmusváltásokkal hangulatosan előadott műsora vezette fel. Markó Béla munkásságának közéleti vonulatát rádiós híradófoszlányok segítségével, költői énjének sajátosságait versekkel, gitárdallamokkal hozták közelebb a hallgatósághoz. Ez a beszélgetés menetét is befolyásolta némiképp, bár biztos, hogy a két kérdező, értékelő pályatárs, Kovács András Ferenc és Láng Zsolt enélkül is érintette volna ezt a jellegzetes összefonódást, ami Markó életét az utóbbi évtizedekben jellemezte. Sok mindenről szó esett, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy megtört a költő hosszas hallgatása, aránylag rövid idő alatt három új verseskönyve is megjelent, az említett előtt a Tulajdonképpen minden és az Út a hegyek közt. Az írás belső kényszere erősebbnek bizonyult, mint a politikusra nehezedő mindennapos közéleti teendők, s Markó utóbbi két esztendeje szinte naplószerű folyamatossággal jelenik meg a szonettekben és haikukban úgy, ahogy lírikusként érzékelte, megélte a számára kedves, fontos közegekben, a kertben, a tengeren, az évszakok egymásutániságában, a szerelemben, a gyermeki okos naivitásban. A Látó-szerkesztők kérdéseinek kereszttüzében érdekesen csapongó, őszinteségében önmagát se kímélő, közvetlen hangú vallomásban szólt a költő a megújulás, a változás szükségességéről, ami a nyelvet se kerülheti el, beszélt arról, hogy az írást se lehet büntetlenül abbahagyni, hiszen a hosszabb kiesést, a kényszerszünetet az is megsínyli. Úgy érzi, a versírás ismét nagyon fontos lett számára, akár újabb szonett- és haiku-köteteket tehetne le az olvasók asztalára. De azt is tudja, hogy ha az ilyen kötött versformák már bejáratottan, könnyedén mennek a költőnek, akkor ügyelnie kell, nehogy a rutin észrevétlenül rátelepedjen. Vagyis lehet, hogy ismét visszatér a szabadvershez, amit a pályája elején művelt költészetében. Kollégái a vers mai szerepéről, lehetséges társadalmi hatásairól is kérdezték. Vajon jöhet-e még olyan idő, amikor, mint Petőfiék korában, egy vers forradalmat robbanthat ki? Egyáltalán, veszélyes lehet-e a költemény a hatalomra, a társadalmi rendre nézve? – faggatták. Markó költőként reméli, hogy lesz még olyan hatása a versnek, hogy a zsarnokság megdöntését is elősegítheti, azt is szeretné, ha úgy felértékelődne ismét a költészet, hogy a hatalmasok veszélyt látnának benne, de az is meggyőződése, hogy a versnek más már a szerepe, nem kell találkoznia a politikummal, politikával.

Az élményteljes est végén Markó Béla felolvasott egy csokorravalót a köteteiből, a maga békés, hétköznapi csodákat felvonultató költői világából adva ízelítőt a jelenlevőknek, majd könyveit dedikálta az érdeklődőknek.