Csütörtöki kimenő
Egykor művészettörténész szerettem volna lenni. Mára már kideríthetetlen okok miatt pályamódosítást szenvedtem, és így mindenféle más lettem, de a képzett és képzőművészetek iránti vonzalmam e reggelig sem csitult. Valahol ott kezdődött, amikor szüleimmel a Lázár Ödön parkbéli nyári moziban (most helyén egy szálloda, színházépület magasodik) megnéztünk egy Van Goghról szóló színes szélesvásznú filmet, ha jól tévedek, Kirk Douglasszal a címszerepben. A rendező a legcsodálatosabb színekre koncentrált, mindazokra a virágokra, tájakra, Van Gogh-i közismert alkotásokra, amelyek a művészettörténet közhelyeinek számítanak: a napraforgókra például.
Láttam magam is néhányat a világ nagy képtáraiban Párizsban, New Yorkban, Amszterdamban és Londonban is. Sokáig álldogáltam előttük, vagy leroskadva egy padra, mely a terem közepén állott, örvendeztem, hogy oly hosszú vándorlás után végül rábukkantam Vincent képeire. Reprót, albumot is vásároltam gyűjteményem számára. Már kis házi galériát tudnék berendezni. Egyszóval, nagy becsületben állanak mindenütt.
Mindezt nem a magam fényezésére mondom el, hanem mert megdöbbentő hírt láttam az egyik tévében. Három őrült természetvédő, zöldaktivista levessel öntötte le a londoni Tate Galleryban vagy a Nationalban a jelzett németalföldi zseniális festő Napraforgók című olajfestményét. A hangsúly a kép technikáján, ill. anyagán – az olajfestéken van. A rombolás célja felhívni a világ figyelmét őrült tiltakozással a fosszilis energia használata ellen. Magyarán, a kőolajszármazékok használata és ezáltal a világméretű környezetszennyeződés ellen.
A cél nem szentesíti az eszközt, vágjuk rá azonnal. Szerencsére a kép üveglappal fedett, ami egyfelől védelmet nyújt, másfelől azonban az igazi hamisítatlan műélvezetet némiképpen elhomályosítja. A híradásból az is kiderül, hogy az ikonoklasztázia vagy képrombolás aktivistái nem először próbálkoznak figyelemfelhívó protestálással. Korábban is követtek el hasonló merényletet ugyanezen kép ellen. A képkeret restaurálása nem kis pénzébe került a múzeumnak, végső soron az adófizetőknek.
Feltevődik a kérdés: hogyan vihettek be hús- vagy zöldséglevest, csempészhették a helyszínre a paszuly- vagy lebbencslevest a mozgalmárok, anélkül hogy a biztonsági ellenőrzés felfigyelt volna a készülő ökörségre. Avagy hogyhogy nem akadt teremőr, bátrabb, izmosabb látogató, aki megakadályozhatta volna a tett elkövetésében az ikonoklasztákat? Összejátszás lenne a teremfelügyelet és az aktivisták között? Mindenki benne volt, csak szegény Van Goghnak kellett szenvednie?
Elképzelhető, hogy így történt: Ferguson néni, a sánta és félvak teremőr felesége mondta is férjének munkába induláskor. Kevin, lelkecském, készítettem neked löncsölésre egy kis paprikás hallevest, aztán, ha nem ízlik, add oda azoknak az aranyos képromboló zöldfasisztáknak.
A tréfát félretolva, a képek rombolása, mely Bizánc óta annyiszor előfordult valóságosan és képletesen Európa történelmében, vérbeli kultúraellenes, primitív cselekedet, melyet semmiféle „nemesebb cél” nem indokolhat. Innen már csak egy lépés van a könyvégetésig, amelyet diktatúrák, elvakult hagyományőrzők „szellemi környezetvédelem” nevében-hevében rendeltek el, hajtottak végre nyilvánosan.
