Hétköznapi történet
– Engem sosem bántottak szóval vagy tettel. Csak csendben nem szerettek – osztotta meg velem rég nem látott gyermekkori ismerősöm a mögötte lévő évtizedek felismerését. Tárgyilagosan, látszólag egészen érzelemmentesen adott kétmondatos helyzetjelentést a közelmúltjáról, mintha csak arról beszélt volna, hogy a tegnapi és tegnapelőtti esős idő néhány napig még várhatóan kitart.
Körülöttünk ezer hangon és színben búcsúztatta a nyarat a várbeli Forgatag, de a beszélgetésünk fél órájára mindez egy kedves, kellemes díszletté szelídült, a pillanatnyi valóságot pedig csak az jelentette, amiről egy fa tövébe letelepedve Bella mesélt.
– Ne hazudjak, anyuék igenis szerettek a maguk okos, feltűnésmentes módján – helyesbített hirtelen. – Igaz, hogy ölelések és jó éjt puszik nélkül, de valamivel – egy biztató szóval vagy éppen a meglepetésszerűen megjavíttatott karórámmal – minden nap tudtomra adták, mennyire fontos vagyok nekik. Talán még a névválasztásommal is. Aztán jött a középiskola, és vele a nagy csalódások kora.
– Valamikor abban az időszakban szakadt meg köztünk is a kapcsolat – jegyeztem meg.
– Igen, mert a tömbházlakásból elköltöztünk a nagynénémtől örökölt magánházba, és líceumba sem egy helyre jártunk. Én sokszor visszakívánkoztam az általános iskolába, ahol megvoltak a barátnőim, és minden sokkal egy-
szerűbb, természetesebb volt. A középsuliban végig úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Utolsó előttinek jutottam be, biztos, hogy ez is szerepet játszott a hozzáállásomban, de az is, hogy a négy év alatt végig azt éreztem, hogy egy cseppet sem kedvelnek, csak diplomatikusan elviselnek az osztálytársaim. Túlságosan csendes, mindenkinek megfelelni akaró voltam, tudod, az a tipikus szürke láncszem, aminek senki nem tulajdonít jelentőséget. Nem volt könnyű hozzászokni ehhez a léthelyzethez, és nem is csoda, hogy az első adandó alkalommal gondolkozás nélkül menekültem ki belőle, mégpedig egy idegen férfi felkínált szerelmébe kapaszkodva. Ide, a várudvarba jártam szombat délelőttönként tanulgatni, olvasni, és az illető egyszer csak leszólított. Bevallotta, hogy hetek óta figyel, és azóta, hogy először meglátott, szeretne meghívni egy hűsítőre. Szégyellem elmondani, mekkora volt köztünk a korkülönbség, de ez engem akkor egyáltalán nem zavart. Annyira vágytam arra, hogy valakinek végre szüksége legyen rám, hogy egyik kompromisszumot kötöttem a másik után. Az első üdítőzés után a „hódolóm” lovagiasan hazakísért, és meghívott másnapra ebédre egy közeli faluban lévő vendéglőbe. Kocsival várt az utcánkban, és én egészen elvarázsolódtam. Nagyjából ez volt az utolsó mutatkozásunk a nyilvánosság előtt, az újdonsült párom ettől kezdve mindig hazavitt magához. Akkoriban nagyon felkapottak voltak a videókölcsönzők, és ő mindig gondoskodott arról, hogy legyen nála otthon valami nekem való néznivaló, mi több, még főzött is, és szinte minden alkalommal terített asztallal várt. Annyira belegabalyodtam a gondoskodásából körém szőtt hálóba, hogy egy idő múlva semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy újra vele legyek. Persze az iskolát is elhanyagoltam, de amikor csak úgy mellékesen elkotyogtam neki, hogy négy tantárgyból is bukásra állok, elkomorodott, és attól kezdve elkezdett korrepetálni, mégpedig a legnagyobb szigorúsággal. Azt hiszem, ez volt az az időszak, amikor érzékelhetően ridegebb lett velem. Sokáig azt hittem, csak képzelődöm, de amikor már egy szeretetteljes gesztusa, mozdulata sem volt felém, kérdezgetni kezdtem. Eleinte elhárította a faggatásom, de aztán végre színt vallott: tudtomra adta, hogy újra találkozgatnak a volt feleségével, és bár évek teltek el a válóper óta, úgy érzi, valahol még mindig összetartoznak. Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem volt közös gyerekük, így kimondottan önmaguk miatt kezdtek újra közeledni egymáshoz. Ami ezután következett, arra egyáltalán nem vagyok büszke. Könyörögni kezdtem a páromnak, hogy ne űzzön el, mert nélküle semmit nem ér az életem. Ez akár lelki zsarolásnak is minősíthető,
de kétségbeesésemben ez akkor eszembe sem jutott. Csak arra tudtam gondolni, hogy mindenképpen magam mellett kell tartanom azt az embert. Ezúttal a fogva tartó láncszem voltam, amit nem lett volna nehéz eltávolítani az útból, a párom mégsem ezt tette. Így utólag visszagondolva bizonyára megsajnált, mert még egy fél évig megengedte, hogy a közelében maradjak. Akkoriban már csak néha jártam haza, minden szabad percemben a kihűlő szerelmi kapcsolatom fölött próbáltam őrködni. Pedig akkor már semmi sem volt olyan, mint az elején, én mégis azt reméltem, hogy ez csak múló állapot. Egy este aztán az összepakolt hátizsákom várt az előszobában. A párom a kezembe adta, udvariasan megölelt, és megkért, hogy többet ne keressem. Hihetetlenül nehéz hetek következtek, rádiós zenés üzenettel és megannyi telefonos segélykiáltással próbáltam visszakönyörögni magam.
– Hogyan lett vége ennek a kálváriának? – kérdeztem.
– Az egyik hívásomra a volt feleség válaszolt. Kulturáltan, egyetlen bántó szó nélkül küldött el melegebb éghajlatra. Akkor értettem meg, hogy egy vesztett ügyért harcolok. Néhány napig csak feküdtem összetörten, aztán elkezdtem tanulni a közeledő érettségire. Ez volt számomra a legjobb terápia. A sikeresen letett vizsgák után mindenki azt hitte, hogy egyetemre megyek, de én éreztem, hogy nem ez az én utam. Kimentem Németországba az unokatestvéremhez, aki már egy ideje hívogatott, a segítségével elvégeztem ott egy kozmetikustanfolyamot, és azóta együtt dolgozom vele a szalonjában. Több mint húsz év telt el, mióta megtettem ezt a lépést, most már saját lakásom és autóm is van, semmiben nem szenvedek hiányt. A férfiak jönnek-mennek, még egyiket sem akartam örökre magamhoz láncolni. Végre úgy érzem, hogy nem kell senkinek megfelelnem ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. És hazajönni is olyan jó. Tudod miért? Mert már nem félek attól, hogy itthon visszaváltozhatom a szürke láncszemmé, ami csak másokhoz kötődve hiszi igazinak az életet.
