Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-11-08 16:00:00
– Jól rendelték az istenek, hogy ne tudjak bosszút állni az ellenségeimen.
Az emberek időnként szabad kezet kapnak a düh kibontakozásához, ezért éppen csak fenyegeti az emberiséget a túlnépesedés; ámde nem következik be soha.
Ajkay Döme szerint bolygónk népességének 99,99 százaléka képtelen a gonoszságra.
– Nem is értem – mondja –, miért szorítja satuba minden parancsolat az irgalmasságos neszeneked akciókat.
Ezen elmélázunk. Mert nekünk már csak ez maradt vigaszul: a jámbor emlékezés.
Vidéki ember létére fogdának érzi a várost, feszengve éli hétköznapjait, csak a vasárnapok hoznak némi felüdülést, amikor kántortanítói orgánumát kieresztve énekelheti a Tebennedet a harmadik padsorból. (Az első két sorban olyanok feszítenek, akiket azelőtt kifejezetten bántott, sőt szorongással töltött el az orgona zúgása.)
– Velem már kismillió kibabrálás történt. Hanyagolom a felsorolásból kis- és gyermekkoromat, amikor mindenki szeretett…tisztába tenni, pelenkázni, járókáztatni, aztán nagyobb koromban kedvesen a szememre vetni, milyen engedelmesen tűrtem, míg anyukám hajadon barátnői csiklandozó vihogás közben a popsimat-mimet locsolgatják, és szende képzelgéseiket osztják meg egymással.
*
Templomozás után, mert a szűk tömbházlakásban senki sem várja gyöngyöző tyúklevessel, krumplipürés sülttel, legalább a pohár bort megadja magának – a templom tövében kuksoló italmérésben, ahol négy magas bisztró-asztal mellett lehet fröccsözni, de van két rendes szék is, az egyik az Ajkay Döméé, miután ő itt is Tanító úr… Míg csak ki nem viszi a fekete szekér a szomorúfüzek alá.
Invitál, üljek csak szembe. (Miután kicsúszott a számon ama mondat, hogy öröködbe, Uram, pogányok jöttek…)
– Fiatal koromból teljesen hiányzik a bosszúállás. Volt egy dagi csávó, értett a motorokhoz, élvezettel szorították délceg derekát a lányok, míg végig promenádozott velük a piactéren.
Rózsaszín öröm ringott az arcukon.
Ez a dagi volt a padtársam a képzőben. Ő sem született tudósnak, de én ültem közelebb Zsiga Bözsihez, minden második sorát le tudtam másolni.
Tőlem aztán a dagi Sóska csak minden harmadik soromnak a felét tudta ellesni.
Nem éreztem semmit, mikor Dagi Sóska megbukott, de nagyon bántam, hogy a tanár Bözsikét jelölte segítőjévé a második félévre.
Ha nem lettek férj és feleség, az is a világ vétke, nincs mit meakulpáznom; én átadtam a kanadai levelet, amiben dagi Sóska megkéri a kezét, küldené az útlevelet satöbbi –, de akkor Zsiga Bözsi már nehéz volt Kurundi Pityutól… És hát, nem volt lelkem odaadni, inkább bedobtam a Küküllőbe.
Pont akkor és ott, ahol hídavatáskor a Ficsor Pétru lovai a gerendák robajától megbrantosodtak, s Pétrut leprovokálták az ülésdeckáról.
Ez a Pétru szintén brantos volt, ő vitte volna a sört a felső faluba, a májálisra, na.
*
Ej, de elkavarodtam… Luminica lelkem, még két pohár vöröset, hadd zsibbadjon a komám is.
– Nem vagyok komája kiednek – adom a sértődöttet.
Ajkay Döme bajuszpödrő mozdulatot teszen, mintha ő volna Háry János, vagy legalábbis az igazi Trebics a Rejtőből.
– Jó. Most elmondom. Előrebocsátom, hogy a kísértet, az ugye láthatatlan. Az ember viszont szereti megmutatni magát. Berki Géza is ember volt, mint minden kántortanító, szokott komponálni versezeteket kinek-kinek a halálára… Hírét vitték, és meg is hívták egy találkozóra, nem is tudott róla, valami pályázatot hirdettek, a felesége felpakolta az irományokat, világításkor a temetőben adta oda a flancos kitelepedett sógoricának, aki egy újságnál titkárnő. Az pedig elpostázta, ahova illett.
Ennyit az előzményekről.
Most jönnek az utózmányok.
Érkezik az örömlevél nagy későre: nyert!…
Méghozzá valami nyolcvanezer forintot.
Ez akkor nagy pénz volt, koma.
De el kell menni érte. Hát nem lehet kihagyni. Nosza több ezer lejt kölcsönöz a busz trávelra, aztán forintot is kölcsönöz, hiszen Pesttől még csaknem száz kilométernyire fekszik vagy alszik az a kis város, ahol a díját borítékolva odaadják.
Ej-haj, uccu nekem, hadd vessem csak el magam, hétpiculás meseerdő, én vagyok a legszebb törpe.
Berki Géza sosem részesült olyan ünneplésben.
Vagyis soha semmiféle ünneplésben.
Hej, hát koma, ott ő volt „az erdélyi költő!”.
Az önkormányzat elhatározta, jubileumos füzetben adja ki az ő hazafias verseit.
Azonfelül a sok boldog arc, az ölelések, a csókok –, ejnye, majdnem megcsalta a feleségét!…
Szerencsére mindketten kissé kapatosak voltak már.
A hölgy dehogy, de Géza rémülten józanodott. Meglephet valaki!, füllentette – s: istók! –, valóban, ott állt a férj, tyuhaj, az illemhely előtt.
Ezt így megúszni: mennyei mázli, koma.
Huj, a bankett, aztán egyik családtól a másikhoz, meséltetik, beszéltetik, nótáztatják – zokogásig. Csak úgy isszák magukba az ő „ízes székely szólását”.
Haj, de mindennek szabott ideje van.
Jön a búcsú, könnyek, vonat, budapesti pályaudvar.
Vonatból le, reggel a busz indul haza.
Berki Géza büszkén tapogatja kistáskáját. Benne még a boríték a nyolcvanezerrel? Benne.
S hát abban a miccenetben, mintha rendelésre, ott terem a Tímár Máté fia, Sanyika. Né, Géza bátyám, hát maga mi járatban, satöbbi.
Nahát, a busz úgysem indul még, engedje meg, hogy meghívjam egy kávéra. (Reggel lévén ugye-bugye.)
Közel a bár, benne kávé csörgedez.
Bejön egy nagy fekete szőrös majom.
– Aki nem iszik meg velem egy pohár bort, mind gazember az!…
Hát minek elutasítani, nemsokára kiderül, csak a szája nagy, egyébként ő maga is erdélyi!…
Berki Géza ennyire emlékszik: ül egy széken, és nem tudja, hol is van. Kis táskája a padlón hever. (A boríték al illah…)
Föltápászkodik, szédelegve lép a pesti pástra.
Juj.
Rendőrért, ejhaj, nem kiált. Nem vagyunk mi ehhez szokva. Másképp vagyunk kalibrálva.
A busz még nem indult el, a Tímár Zoli fia benne feszít, nem akar tudni semmiről.
– Há’ maga úgy belemerült a barátságba, nem tudtam elrángatni. A barátja kikergetett, megbicskáz, ha el nem szaladok, hallja.
(A fickó Szolnok táján szabadul a borítéktól. A fekete szőrös majom kimarkol hatvanat, Sanyikának mint felhajtónak marad húsz misi, meg a boríték. Összetépi, kukába vele. Az van rajta: Millennumi Költészeti Verseny – és egy megjegyezhetetlen nevű közművelődési izémizé, egylet, egyesület, szövetség, alapítvány, gitt.)
Berki Géza marad a pusztai betyár dicsőséggel.
Otthon: hapták. Tartós mosolyszünet.
A szégyen, s az adósság. Úgy jár a faluban le s fel, mint csakugyan valami kísértet.
Az a baj persze, hogy mégis látják. Ha tényleg, de aztán bizonyisten van valahol egy igazi kísértet, aki már-már belehülyül, hogy láthatatlan, tegyen jót – cseréljen Berki Gézával.
*
Ajkay Döme feláll, meghajol Luminica asszony felé, gavallérosan szörutmünáz, majd kedvesen sasszézva…elvonul.
Mosolyra sem méltat, amikor utánaszólok.
– Isten áldjon, Géza bátyám…