Hatalom, örökség, hit és idő

Épített örökségünk

Vannak települések, amelyek történetét nem csupán oklevelek, régi könyvek vagy levéltárak őrzik. A múlt ott él a falakban, az egykori épületekben, a várkastélyok maradványaiban és azokban a történetekben is, amelyek évszázadokon át öröklődnek. Tasnád neve már a 13. században feltűnik az oklevelekben. A források éppúgy beszélnek a tatárjárás pusztítása után megmaradt lakosság sorsáról, mint arról, hogy miként vált később a település jelentős birtokká, majd egy megerősített várkastély helyszínévé. A 15. század végéről már egy vár építésének engedélyéről olvashatunk, a későbbi évszázadokban pedig olyan történelmi személyiségek neve kapcsolódik Tasnádhoz, mint Balassa Menyhért, Báthori István, Bethlen Gábor vagy a Rákócziak. A források egy különös emberi sorsot is megőriztek: Széchy Mária életét, házasságát, birtokvitáit és azt a világot, amelyben egy asszonynak a saját vagyonáért és sorsáért kellett küzdenie. Egy 1644-es leltár már megrongálódott, elhanyagolt várkastély képét rajzolja elénk, az épület mégis túlélte a történelmi viharokat. A falakat helyreállították, később többször renoválták, így ma már nem erődítményként, hanem a múlt emlékezetének őrzőjeként tekinthetünk rá. Tasnád története egyszerre szól háborúkról és békeidőkről, birtokokról és családi sorsokról, pusztulásról és újjáépítésről. Talán éppen ez adja az igazi jelentőségét: egy régi várkastély falai között nemcsak kövek, hanem évszázadok emberi történetei élnek tovább. 

Amit a tasnádi várkastélyról tudni kell – az első adatok 

A Nagykárolytól keletre fekvő Tasnád az oklevelekben 1246-ban fordul elő először, amikor IV. Béla király Gallus erdélyi püspök kérésére a tatárok pusztítása következtében megmaradt kevés tasnádi lakost kivette a vajda joghatósága alól, és az erdélyi püspök által kirendelendő uradalmi bírónak rendelte alá. 

Csak 1473-ban tűnik fel ismét, villa Thasnad alakban, amikor Mátyás király Gábor erdélyi püspök kérésére megengedte, hogy Tasnád nevű birtokán várat építsen. Az engedélyt II. Ulászló 1498-ban vingárti Geréb László erdélyi püspök kérésére ismét kiadta, így egy megerősített várkastély épült Tasnádon, amit 1559-ben említenek először, amikor Izabella királyné hívének, Balassa Menyhértnek adományozta. 1564-ben Báthori István birtokába iktatták be, 1570-ben pedig Hagymási Kristóf, Huszt várának kapitányáé lett.

Bethlen Gábor fejedelem Bethlen Istvánnak és feleségének, Széchy Máriának adományozta. 

Férjének halála után „…a grófnét, ifjú Bethlen Istvánnét, Széchy Mária asszonyt néhai Kun László fia, rozsányi Kun István, tekintetes jó személyes ifjú úr ember vette volt feleségül. De az asszonynak nem tetszvén a rosályi szállás és konyha, mintha csak tasnádi házához tekintené, elkérdezvén: Tasnádon, hogy jó lóháti és szemes asszony volna, paripára ülvén, szolgáival nekikele, Dévára nagy postán [haladéktalanul] bément vala, elhagyván urát, amíg eszébe venné magát” – írja Szalárdi János 17. századbeli erdélyi hivatalnok, történetíró.

I. Rákóczi György az ifjú II. Rákóczi Györgynek adományozta Tasnád városát, a sérült kastéllyal együtt

A házasság felbontása után, az 1644-ben felvett leltár szerint a várkastélyt kettős palánkfal övezte, kapuját pedig vastag tölgyfaajtó védelmezte. Mivel a dokumentum semmilyen bástyát nem említ, az épület nem lehetett különösebben megerősített erődítmény. A kastély egyébként igen elhanyagolt állapotban volt: az egyik emeleti szobájának mennyezete beszakadt, a padlózata pedig megrongálódott.

Széchy Mária 1643-ban követelte vissza vagyonát második férjétől, és a tasnádi birtokot 1647-ben már a magáénak mondhatta. I. Rákóczi György azonban 1648-ban az ifjú II. Rákóczi Györgynek adományozta Tasnád városát a sérült kastéllyal együtt. Megjegyzendő, hogy a város központjában található az 1772-ben épült, többszöri átépítésen átesett Cserey–Fischer-kastély is, amelyben jelenleg a városi múzeum működik.

Amiről a várkastély története is beszél

Egy régi várkastély falai között mindig több történet rejtőzik annál, mint amit első pillantásra látni engednek. A kövek emlékeznek arra, kik építették őket, kik éltek közöttük, kik szerettek, kik harcoltak, és kik veszítették el a vagyonukat, az otthonukat vagy éppen egymást. Emellett arra is emlékeztetnek, hogy a történelmi korszakok egyszer mind véget érnek, miközben a falak – ha szerencséjük van – tovább őrzik az elmúlt évszázadok lenyomatát.

Tasnád várkastélyának története pontosan erről szól: tatárjárásról, főúri családokról, birtokokról, hatalomról és változó történelmi időkről. De mindenekelőtt az emberekről. Azokról, akik valaha úgy érezték, hogy ezek a falak jelentik számukra a biztonságot, az otthont, a hatalmat és a jövőt – egészen addig, amíg el nem jött az idő, amely mindent átrendezett.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

Az idő néha ellenünk dolgozik, amit ráadásul számonkérni sem lehet. Már-már látjuk a mai magyar határtól mintegy negyven kilométerre fekvő egykori mezőváros, Tasnád legmagasabb platójáról integető, hajdan erődített vártemplomának segélykérő jelzéseit.

Az öregesen folydogáló Kraszna mente és az Érmellék találkozásánál, a síkság és a hepehupás dombvidék éles határán fekvő egykori erdélyi püspökségi helynöki központ mára már csak a dombtetőre felkúszó, fenséges, egyben elárvult templomával büszkélkedhet. A hajdan mocsaras vidék völgyeiből kiemelkedő, emberi letelepedésre kiválóan alkalmas dombhát települése talán éppen a lápos, tavas, nádas környezete miatt kaphatta a „tós-nád” nevet. Létezik olyan magyarázat is, amely a honfoglaló Tas vezér itteni birtokrészéből eredezteti az elnevezést, ám a legbiztosabb pont mégis az első, 1246-os okleveles említésekor feljegyzett Tusnád névforma, amely nem tévesztendő össze a székelyföldi, máig ezt a nevet viselő településsel.

Két és negyedszázad múltán már említenek itt egy palánkerődítésű castellumot (várkastélyt). Ez a kor szokásainak megfelelően a központi püspöki palotát övező külső védőfalat jelenthetett, amelyet védősánc és vizesárok vett körül. Az egyenlőtlenül öt falhosszra osztott várfal sarkain vélhetően egyszerűbb kerek vagy négyszögletes toronybástyák emelkedtek a védőőrség elhelyezésére. Ezt építhették és erődíthették tovább fokozatosan, hiszen egy 1301-ből adatolható egyházi okirat szerint a gyulafehérvári római katolikus erdélyi püspök helynökének rezidenciája éppen ez a tasnádi plébánia volt – ekkor még védőfal nélkül.

A templom védőszentje Szent Mihály arkangyal volt

A várudvar magját alkotó gótikus plébániatemplom a vár kőfalának felhúzásával egy időben épülhetett; változatlanul fennmaradt méretei hűen tükrözik a történelmét és hajdani monumentalitását. A templom a korabeli koldulórend építészetére emlékeztet: egyetlen tágas, 27×12,5 méteres, téglalap alaprajzú hajóból, valamint az ahhoz kétoldali beugrással csatlakozó, 14,3 méter hosszú szentélyből áll. A szentély megnyújtott méretét a középkori egyházszervezeti rang, valamint a püspökségi helynöki székkel járó, népes egyházi rend sokasága is indokolhatta. Mindezt alátámasztja a szentély északi oldalából nyílt hatalmas, emeletes – mára már elbontott – sekrestye is, amely eredeti kincstári szerepe mellett védelmi bástyaként is működhetett.

A helynöki szék történelmi bíráskodása már a középkor óta itt, a sekrestyében zajlott. A templom védőszentje Szent Mihály arkangyal volt, akárcsak a gyulafehérvári püspöki székesegyházé.

A templomvár és a köré karéjosan húzódó település lakossága ekkor élte virágkorát. Míg a kisebb helyi és egyházi villongásokkal szemben a templom és a vár még védelmet nyújtott, a nagyobb hadi eseményeket a templomot övező védművek már nem bírták ki. II. Rákóczi György engedetlen politikája és szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata miatt Szejdi Ahmed és Kösze Ali oszmán pasák büntetőhadjáratot indítottak Várad ellen, amelynek során Tasnád is végleg elveszett. A várba és a templomba bemenekült lakosságnak, valamint a várvédő katonáknak a törökök nem kegyelmeztek: mind egy szálig lemészárolták őket. A szétlőtt és felégetett templom gótikus boltozata beszakadt, csupán a falai maradtak meg. A templom közel száz évig állt fedetlenül, ezalatt a körítő védőfalak is összeomlottak. Az ezen időszak után készített felmérési lajstromok már csak egy deszkafallal kerített, védművek nélküli nagytemplomot, valamint a csonka romjaiban még álló korábbi helynöki – későbbi fejedelmi – kastélyt említik.

Helyi legendák után kutatgatunk

Később, a 18. századi város újjáépítése során az elpusztult várfalak helyén, a platón jött létre a központi piactér. A helyi céhes mesterek a hajdani falak nyomvonalára építették fel bódéikat, sátraikat és színeiket. A nagyvásárokat a vargák, csizmadiák, kovácsok, kalaposok és bognárok hangos sokasága, valamint szép portékái lepték el. A piaci zsongás elvonultával csendes kisvárosi élet borult a hajdani vártérre, amelynek alaprajza megegyezik a mai külső támfallal megerősített védmű vonalával. Így a mai áttörések és lépcsők is nagy valószínűséggel a hajdani erőd kapuépítményeivel és beléptetési pontjaival azonosak.

Az erdélyi rendi országgyűlés 1556-os döntésével megszüntetett római katolikus püspökség birtokai a kincstárra szálltak. Ezt követően a templomot közel száz esztendeig még közösen használták az új hitre áttért református hívek és a vallásukban megmaradt katolikus városlakók, mígnem az épület végleg a helyi református egyház tulajdonába került. A fellelhető adatok alapján a református egyházi anyakönyvek 1760-tól, míg a jegyzőkönyvek 1777-től állnak a kutatók rendelkezésére. A vártemplom kapuja pedig máig nyitva áll a hívek előtt, miközben az épület rendületlenül dacol egyetlen ellenségével, az idővel.

A történelem viharai után érdemes a helyi legendák nyomába erednünk. A tasnádi váruradalom és a város történelmének legértékesebb, legvirágzóbb korszaka a legendás szépségű „Murányi Vénusz”, azaz Széchy Mária nevéhez fűződik. A grófnő tasnádi felbukkanása a 17. századi magyar és erdélyi főúri családok szerelmi, gazdasági, vagyonjogi és politikai csatározásainak izgalmas és valóságos krónikája. A Felvidéken született, három férjét túlélő nemesasszony első hitvese éppen az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor unokaöccse, Bethlen István váradi főkapitány volt. Mivel az akkori Közép-Szolnok vármegye birtokainak java részét uraló család birtokközpontja éppen Tasnádon volt, a mindössze huszonkét évesen özvegyen maradt grófnőre szállt át a teljes vagyon.

…igaz magyar nagyasszonyok őrzik a Várdomb mára tovatűnt ősi emlékeit…

Azonnal számos követője és haragosa akadt. Az ezt követő pereskedések időszakát sok udvari és közgyűlési jegyzőkönyvön keresztül követhetjük nyomon, amelyekből számos, mára már fellelhetetlen kincs visszaperelésének részletei tárulnak elénk. A dokumentumok szerint a legértékesebb darab az az aranyhímzéses pajzs lehetett, amelyről úgy tartották, hogy egykor Attila királyé volt („adhuc Atillae primi regis hungarici fuisse creditur”).

A korabeli, nőkkel szemben támasztott elvárásokra fittyet hányó úrnő kalandos élete Tasnádtól messze nyugatra, Kőszegen ért véget. Miután harmadik férje, Wesselényi Ferenc a Wesselényi-féle összeesküvés lelepleződése előtt meghalt, a grófnőt császári utasításra kőszegi kényszerlakhelyére száműzték, és ott is hunyt el.

Széchy Mária életét az életrajzírója, Acsády Ignác a következőképpen foglalta össze: „Asszony volt, igazi asszony, jóban és rosszban, gyermeke korának, nemzetének, a viszonyoknak, melyekben nevelkedett, élt és szerepét végigjátszotta.”

Ilyen rendkívüli magyar nagyasszonyok és történelmi alakok emlékezetét őrzik a mi kis tasnádi várdombunk mára tovatűnt, ősi falai.

Befejezésül

A kastély sorsa jól mutatja, hogy semmi sem marad változatlan. Ami egykor erődítmény volt, az később romlásnak indult, majd újjáépült; ami egykor a hatalom jelképe volt, az ma már a történelem tanúja. Ami pedig valaha természetes része volt az emberek mindennapi életének, az ma kulturális örökségként emlékeztet bennünket a gyökereinkre.

Talán ezért is fontos a régi épületek megőrzése: nem pusztán azért, mert szépek, régiek vagy különlegesek, hanem mert nélkülük egyre nehezebben értenénk meg a saját múltunkat. Egy várkastély, egy templom, egy régi ház vagy egy omladozó fal nem egyszerűen építmény, hanem maga az emlékezet. Olyan emlékezet, amelyet nem lehet a kedvünk szerint újraírni, hiszen minden egyes kő mögött ott rejlik egy darab abból a világból, amelyben az elődeink éltek.

Amit ma megmentünk a múltból, az nem csupán a tegnap emléke

Tasnád falai ma már nem védik a várost, és nem állnak háborúk szolgálatában. Új feladatot kaptak: őrizniük kell azt, amit az idő nem tudott teljesen eltüntetni. Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy meghalljuk ezt a csendes krónikát.

Egy nemzet múltja ugyanis nemcsak a nagy csatákban és a híres emberek sorsában él tovább, hanem ott van a kisvárosokban, a régi kastélyokban, az elfeledett utcákban és azokban a falakban is, amelyek talán már nem beszélnek hangosan – de ha figyelünk, még mindig elmondják, kik voltunk. Ezért, amikor megállunk egy régi épület előtt, érdemes egy pillanatra nemcsak azt megkérdeznünk, hogy mi maradt meg belőle, hanem azt is: mit őrzött meg számunkra az idő?

Amit ma megmentünk a múltból, az nem csupán a tegnap emléke, hanem egy darab abból a történetből, amelyet majd mi adunk tovább az utánunk jövő generációknak.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítésznek, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációt Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.