Olvasom itt is, ott is, hogy egyszerűsítenék az oktatást, hogy nyilvános vitán a tanügyi reform, hogy az oktatási miniszter a kerettantervek módosítását tervezi, amelynek átalakításába az iskolákat és a diákokat is bevonnák. Nem részletezem ezen módosítások tervezetét, el lehet olvasni az online média korában bárhol, bármikor. Szóval, olvasom e tervezetet, és örvendek neki. Örvendek annak, hogy talán, végre, legalább harmincvalahány évnyi lemaradás talán változik, megmozdul valami. Talán lesz egy olyan generáció, amely a miénknél egy kicsit jobban szeret majd iskolába járni. Talán – horribile dictu – szeretni is fog iskolába járni. Mert én nem szerettem. Főleg a kezdetekkor. Persze, tudtam hogy kell, hogy szükséges, hogy presztízs, hogy családi-társadalmi-tradícióbeli kötelesség, és nem is tanultam rosszul. És nyilván más idők voltak azok, de sok szempontból mégsem voltak annyira különbözőek. Más volt abban, hogy az óvodai hazasólymai-agymosás kezdeti fázisát a pionírkorszak-agynullázás évei követték, majd jöttek a kilencvenes évek és a velük járó társadalmi-nemzetiségi megaláztatások, a múltból visszamaradt tanári gárda, annak a lehető legjobb, értelmes, művelt, nyílt szemléletű, valamint a lehető legbetokosodottabb, kommunista, kétbites agyú, egy megváltozott korban is powertrippelő egyedeivel együtt, ami paranoid helyzetet eredményezett: tantárgyakat és órákat imádtam, más tantárgyakat és órákat gyűlöltem. Ami miatt azonban az iskolát mint olyat finoman szólva soha nem tudtam megszeretni, az maga a tanterv volt, a szent és oszthatatlan, amely olyan fölösleges terheket rótt ránk, amelyek értelméhez képest a Tóték dobozhajtogatása világmegváltó aktus. És ez utóbbi megmaradt a múltból. Humán szakos lévén pontosan tudom, hogy a körülbelül hatodik osztálytól felfelé belénk gyömöszölt matek-, fizika-, kémia- és biológiaanyagot hol használtam fel az életben. Megmondom. Sehol. Sokkal szívesebben tanultam volna olyan dolgokról, hogy például hogyan álljunk helyt stresszhelyzetekben, hogyan viszonyuljunk a napi és a geopolitikához, mikor válasszunk szakmát, hogyan és kinek jótékonykodjunk, vagy csak egyszerűen hogyan töltsünk ki egy rohadt kérdőívet a bürokrácia kegyhelyeinek emelkedett áerű irodáiban, de ezekről szó sem esett, mert a begyepesedett falú elefántcsonttoronyban élő tanügyi káderek szerint a Ion volt életszagú, és nem a huszadik század végi adórendszer. Nem folytatom. Remélem, értik, hogy miről zagyválok itt. És az előbb felsoroltak miatt örvendek a remélt változtatásoknak.
Annak azonban nem örvendek, hogy a húszmillió atomtudós, immunológus, meteorológiai szakember, politológus és mindentudó országában a társadalom egyes egyedei rögtön tanügyi szakemberré vedlettek, és azonnal állt is a bál, hogy nem szabad ezen, fentebb vázolt lépéseket megtenni, maradjon minden a régiben, elhülyülnek a gyermekek, jólvanazúgyahogyvan, satöbbi.
Na kérem… a gyerkőc hamarosan iskolaéretté cseperedik. Mit mondjak majd neki? Hogyan ültessem el a kis buksijába, hogy szeresse az iskolát – pont én? Holott tudom, hogy mennyire fontos a suli, az egyetem, és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy jó neveltetést kapjon. A tervezett reform könnyítene a dolgomon, ha életbe lép, meglehet, őszintén tudom majd ecsetelni neki az iskolába járás előnyeit. De ha megbukik, hogyan fogom majd a százszázalékosan digitális korba született gyereknek elmagyarázni, hogy x darab, húsz évvel ezelőtt kiadott könyvet kell cipelnie mindennap a hátán, amelyekből olyan tartalmakat muszáj/kell memorizálnia, amelyeknek jó részét nagy valószínűséggel soha a büdös életben nem használja fel? Hogyan járhatnék elöl a jó példával?
Lefogadom, hogy az ösztönösen és hivatalból háborgók jó részében ehhez hasonlatos kérdések fel sem merültek. Mert vagy túl régiek a saját és utódaik iskolás emlékei, vagy úgy gondolják, ha nekik szar volt, legyen továbbra is az, vagy annyi osztállyal rendelkeznek, mint a helyközi járat. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi más állhatna egy ilyen archaikus, eredménytelen és gyermekellenes rendszer fenntartása mellett, mint az előbb említett gondolatmenetekkel megspékelt, feltűnési viszketegségbe mártott, múltba vésett ignorancia.
