Identitásválság

• 2026-08-05 14:00:00

• Albert Ildikó

Lélektani divatok

Korjelenség a válság nálunk és a nagyvilágban egyaránt. Mindenféle válságról beszélnek: klímaválságról, társadalmi válságról, demográfiai válságról, gazdasági válságról, mentális egészségkrízisről és természetesen – mondhatjuk, hogy mindezek után természetesen – identitásválságról is. Azaz nem alaptalanul hívjuk ezt a válságok korának.

Minket most az utóbbi érdekel leginkább, de érdemesnek tartom végigszaladni az összes többin, hisz ha nem is mindig nyilvánvaló, mégis létezik összefüggés közöttük.

A klímaválság, azaz a felmelegedés jelensége egyértelmű, hisz mindannyian tapasztaljuk megnyilvánulásait, még azok is, akik tagadják létezését. Az is eléggé ismert, hogy elméletileg teszünk ellene, ám gyakorlatban annál kevesebbet. Bár az is igaz, amit egyesek csendben állítanak, hogy a mi hozzájárulásunk csak ráadás, a jelenség amúgy is létezett és előállt volna.

A gazdasági és társadalmi válság kéz a kézben jár, elég, ha csak a háborús fenyegetettségre, az energiagondokra, a szárazságra, nálunk ráadásul az egészségügyre és a tanügyre gondolunk, melyek ügye megreformálása több évtizede tart, és valójában még sehol sincs. És most az anyaországról, ha szabad, illetve ha még egyáltalán aktuális így nevezni, inkább nem is beszélnék. Szép hazánk politikai és kormányválságát pedig, gondolom, mindannyian eléggé ismerjük, mert többé-kevésbé követjük, és csak reménykedni tudunk, hogy nem lesznek egészen tragikus következményei. 

A demográfiai (népesség-) válság mindenhol jelentkezik a nyugati világban. Egyetlen kivétel Izrael. Nálunk és Magyarországon is az utóbbi évek jelentették a születésszám mélypontját: fogy a lakosság, hisz nagyobb számú az elhalálozás, mint a születés, így elöregedik a társadalmunk. Sőt, ha így folytatjuk, lassan el is fogyunk, más nemzetekkel együtt. Mindezek következményei szinte beláthatatlanok, és nem nagy a valószínűsége annak, hogy a folyamatot meg lehet állítani, még kevésbé megfordítani. 

Az egyik legérdekesebb jelenség, ha egyáltalán fogalmazhatok így, a mentális egészség válsága. Míg a legszegényebb országokban, a legnyomorúságosabb körülmények között élő emberek jól érzik magukat a világban, viszonylag kiegyensúlyozott lélekkel élnek, addig a fejlett társadalmakban hihetetlenül sokan szoronganak, depressziósak, egyre többen magányosak, és szinte mindenütt nő az öngyilkosságok száma.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a fogyasztói társadalom egyik legszélsőségesebb formáját éljük, a társadalmi eligazodásban és az egymáshoz igazodásban a divat a legfőbb mérvadó, valamiféle nehezen értelmezhető sokélű magamutogatás a lelke mindennek, és a mindennapokat a mainstream felettünk lebegő, médiából ránk ömlő elvárásai kormányozzák, akkor nem csoda, hogy a személyiség és vele együtt az identitás is súlyos válságba került. 

Az identitásválság akkor kezdődött vagy akkor már mélyült (?), amikor a politikailag korrekt beszéd, egyben világlátás kijelentette, hogy mind egyformák vagyunk. Ennek következtében anno – emlékszem, ott voltam – megjelent egy rövid ideig tartó kezdeményezés, hogy konferenciákon például, de máshol se írják ki a titulusokat, hogy doktor, professzor stb. Emlékszem arra is, milyen iszonyú vitákat folytattam néhány közeli ismerőssel, akik az egyformaságot lelkesen hirdették, és akik nem tudták elmagyarázni, hogyan, mitől igaz ez az elmeháborodott megállapítás. 

Aztán elég rövid időn belül mintha meghallották volna a felháborodásomat, egyszer csak elkezdtek beszélni arról, hogy mindenki más. Na, ezt aztán mai napig fújja mindenhol mindenki mindenkor. Sokszor ez a replika minden olyan kérdésre, amelyre nem tudják sokan a választ. Mert másak vagyunk. Szerencsére találtak megint egy mondatot, ami hangzatos, de lényegében egy evidencia, és nem mond semmit. Ám bármennyire is különbözőek vagyunk, létezik jó néhány tulajdonságunk, mely sok hasonlóságot mutat, hisz emberi mivoltunk lényegét jelentő adottságaink valamilyen szinten mindannyiunkat jellemeznek. Nem is olyan régen egyik ilyen az identitásunk volt. Az önmagammal való azonosság érzése, mely bár menet közben változik, néha hozzáadunk, máskor elveszünk, elhagyunk belőle valamit, de mégis végig önmagunk maradunk. Mondhatnánk, hogy az identitás a személyiség névjegye: jelzi, ki vagyok én, mik a jellemző tulajdonságaim, benne foglaltatik az azonosságtudat és a valahova tartozás érzése és tudása. Nem is olyan régen az identitásunk magába foglalta személyes – legfőképp az értékeink, kulturális – elsősorban nemzeti és társadalmi – különösen a szakmai  azonosságunkat, vagyis másképp fogalmazva a szerepeinket. És persze a vele járó státusokat. 

A nagy egyenlősdi, a nehogy már valakit kizárjunk, a bárkiből bármi lehet elve, mely sajnos kezd igazzá válni, anélkül, hogy valóságtartalma lenne, és a szomorú következménye, hogy a teljesen lelkiismeretlenből lesz orvos, nővér, szociálpedagógus, a matematikát nem ismerőből akár közgazdász, és asztalos vagy vízgázszerelő olyanból, aki nem tudja, nem látja, hogy a vékonyabb csövet kell a vastagabba illeszteni, mind-mind gátolja az önismeretet és az énazonosság kifejlődését. Még nem is olyan régen a szakmánk bizonyos személyiségvonásokkal, társadalmi státusszal és kapcsolatrendszerrel ajándékozott meg, melyeket automatikusan mellénk rendelt, mivel szükség volt ezekre, ahhoz, hogy végezhessük azt a munkát és azok legyünk, akik.

A társadalmi kategóriák – pl. középosztály, elit, szegények stb. – eltüntetése, illetve az eltüntetésükre tett igyekezet, vagy talán még inkább valamiféle titkosításuk, hogy csak nagy ritkán, mondjuk statisztikák vagy kifejezetten szakirodalmi szövegekben szólunk róluk, szintén rosszat tesz az identitás (ki)alakulásának, hisz fontos támponttól foszt meg: hol is helyezkedünk el a társadalomban, a ranglétrán? 

A nemzeti hovatartozás, a szuverénitás és függetlenség fontosságának megkérdőjelezése, emlegetésének korlátozása, szembeállítása a nagyobb kategóriával, amelynek része, mintha nem lehetnénk egyszerre mindkettő vagy mindhárom – mondjuk európai magyar [román, osztrák, holland] ember, ahelyett hogy csak emberként vagy maximum európaiként határoznám meg magam, mikor valójában elsősorban magyar [román, osztrák, holland] vagyok, vagy annak kellene lennem – szintén rosszat tesz az önazonosság kialakulásának. 

Mára a legtöbben egyre nehezebben válaszolják meg, hogy kik is ők. Az egy-két évtizede elindult rosszul értelmezett szabadsággal járó mindenek megkérdőjelezése, a normák és határok hiánya, az értékvesztés és az egyre jobban terjedő céltalanság megakadályozza az önazonosság megvalósulását.

Sokáig csak bizonyos életszakaszokra volt jellemző a válság megjelenése: kamaszkorban és az élet közepén ütötte fel a fejét. Most azonban állandóan jelen van, mert nem alakul ki az érett személyiség és így az énazonosság sem.

Carl R. Trueman, a vallástudományok professzora szerint – és jómagam is reálisnak tartom a meglátását – az identitás forrása változott meg: régen ezek sokkal inkább külső tekintélyek voltak, a család, a vallási közösségek vagy gyülekezetek, illetve a nemzet. Mostanra az identitás belső dologgá vált, tehát a belső én kifejezése lett, az identitást átpszichologizáltuk, és az lett a lényeg, hogy én hogy érzem magam, nem pedig az, hogy ki vagyok egy tágabb közösség részeként. Ha ehhez hozzávesszük, amint már fent is említettem, hogy a mentális egészség válságát is éljük, logikusan következik, hogy az így értelmezett identitás is kritikus állapotban van.

Az identitás nélküli vagy – finomabban, megengedőbben fogalmazva – a gyenge identitású személy bizonytalan, frusztrált, befolyásolható, vezethető és megvezethető. Sajnos ugyanakkor – épp az elmondottakért – agresszivitásra és önpusztításra hajlamos, céltalan, kiegyensúlyozatlan, kedélytelen, amit szerekkel és játékokkal, a virtuális világ lehetőségeivel igyekszik kompenzálni, több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel. Nemcsak kényelmetlen, hanem veszélyes jelenségről van szó. Ami ellen talán még tehetnénk, ha nagyon akarnánk.