A foglyul ejtett személyes idő
Krízis van, állítólag eltűnt a pénz. A kultúrára pláne nincs… valakik elköltötték…! Nem tudni, kik, de az biztos, hogy nem mi, a művészek, viszont mégis rajtunk akarják visszaspórolni. De mi is az érték?
Krízis van, állítólag eltűnt a pénz. A kultúrára pláne nincs… valakik elköltötték…! Nem tudni, kik, de az biztos, hogy nem mi, a művészek, viszont mégis rajtunk akarják visszaspórolni. De mi is az érték? Hát az, ami ritka, amiből kevés van. Általában ez az emberek zsigeri hozzáállása. Ennek a kiállításnak is az alapgondolata tulajdonképpen az érték körül forog. Legnagyobb értékünk, ami ráadásul fogyóban van, tehát nap mint nap felértékelődik, az időnk. A személyes időnk, avagy maga az életünk. Ebben a helyzetben, amiben mi, a kiállító művészek vagyunk (kevesebb van előre, mint hátra, ez időben értendő), érdemesnek találtuk eltöprengeni sorsunkról, életünk értelméről, a Földön eltöltött időnkről. Eredetileg meghívtam a nagyváradi volt művésztársaimat is: Boné Rudolfot, Vioara Barát, Pop Ioant, Mureşan Ioant és Újvárossy Lászlót is, mint ahogy jó pár ős-MAMŰ-tagot is. De mivel a munkáik elszállítását nem tudtam magamra vállalni és nekik sem volt pénzük a fuvarra, hát kimaradtak. Hogy ez természetes vagy természetellenes szelekció, ki-ki maga döntse el. Mindenesetre az itt most kiállító társaság egy naiv és romantikusan elszánt társaság, akik maguk vállalták a fáradságot, anyagi áldozatot. A természetes szelekció eredménye tehát, hogy az itt kiállító művészek egytől egyig amatőrök (és ezt jó értelemben véve: amo; amare latinul = szeretni). Ők szeretetből, tiszta hitből áldoznak a művészet oltárán. Többnyire a művészetért és nem a művészetből élnek. Ez a hozzáállásuk manapság, ebben az ordaslelkű, vadkapitalista menedzservilágban egzisztenciálisan pont olyan veszélyes, mint annak idején a kommunista rendszerben volt, a névtelen, arctalan spiclik és besúgók világában, hiszen mindkét rendszer csak eszköznek és nem célnak tekintette és tekinti a művészetet. Az egyik a kereskedelmi reklám, a másik a politikai propaganda eszközének. Pedig a művészetnek nincsenek ilyen céljai. A művész élete az öndefiníció kínjaiban telik. A véges egyed a végtelen transzcendenssel való kapcsolatának megfejtésén fáradozik, mint ahogy más halandó is, de kettejük között az a különbség, hogy a művész az öndefiníciót rangsorolja minden más szükséglete elé. A művész egész élete során csupán egy mesterművet alkot, éspedig a saját személyiségét. A vicc az egészben csak az, hogy ha mindez sikerülne is neki, pont ettől szűnne meg további létének értelme.
És még csak annyit, hogy Monsieur Marcel Proust-nak azt üzenem (ha netán hamarabb találkoznának vele, mint én, adják majd át): olyan pedig nincs, hogy „Elveszett idő”, hiszen semmi sem keletkezik és semmi sem vész el, csak átalakul… Az itt látható munkák is mind egy-egy személyes idő metamorfózisai. Bezárólag, mindnyájuktól bocsánatot kérek, hogy egyik legdrágább kincsüket raboltam eddig, és remélem, ezentúl jobban fognak vigyázni értékeikre. Köszönöm áldozatos türelmüket. A kiállítást ezennel megnyitottnak nyilvánítom.
IDŐ VAN!!! CSRRRRrrrrrrrr……………..
Ferenczi Károly (Omonymus)
*
Részletek a marosvásárhelyi Kultúrpalotában szeptember 19-én elhangzott tárlatnyitó beszédből
A Kultúrpalota földszinti galériáiban látható kiállítás résztvevői: Balázs Áron, Bob József, Bogdándy Szultán, Lucia Călinescu, Daradics Árpád, ifj. Fekete Zsolt, Ferenczi Károly (Omonymus), Gáspár Gyula, Izsák Előd, Kuti Dénes, Kuti Botond, Pető Barna, Pető Hunor, Sánta Csaba, Sipos Sándor, Szabó Zoltán (Judóka), Ütő Gusztáv.
