Vannak olyan, derűvel megajándékozott otthonok, amelyekben az ünnep szinte mindennapos vendég. Az év bármelyik napján be tud osonni a nyitott ajtón egy szomszéd vagy jó ismerős nyomában, és mivel a háziak szívesen fogadják, biztonságban érzi magát náluk, és jó sokáig elidőz a társaságukban. Marika néniék otthona mindig is ilyen ünnepváró hely volt, Brassóban éppúgy, mint Kovásznán vagy a marosvásárhelyi barátságos tömbházlakásban, ahol néhány napja én is – újra – részesülhettem abból az örömből, ami csak az igazán tiszta lelkek hajlékát látogatja meg rendszeresen.
Régi Mikulás- és angyaljárások pillanatképeit festette körém Marika néni, és az elmúlt idő elővarázslásában párja, Zoli bácsi ropogós kacagással és székely bölcsességet rejtő csattanókkal segített. Amíg a házaspárt hallgattam, tisztán éreztem, ahogy az ünnep halkan mellénk telepedik, és körülölel.
– Négyévesforma lehettem azon a szentestén – kezdte mesemondó tehetséggel megáldott, ősz hajú vendéglátóm az időben legtávolabb eső brassói karácsonnyal az ünnepi történetek sorát. – Az angyalka hozzánk mindig egyenesen a szobába érkezett meg valahonnan. Akkor is arra vártam, hogy csengessen. Sötét volt a szobában, csak a gyertyák világítottak valamennyire, persze, hogy féltem bemenni. Édesapám biztatott, hogy „gyere, gyere, és szóljunk mamikának is” (így hívtuk édesanyámat). Összeszedtem minden bátorságom, és beléptem a helyiségbe, ahol egy igazi szárnyas jövevény várt. Még tollak is voltak a szárnyain, azokat mozgatta, miközben felém fordult, és nagyon vékony hangon azt mondta: „szia, kicsi lány”. Nekem csak annyi jött ki a számon, hogy „csókolom, angyalka”, azzal megfordultam, és már szaladtam is ki a szobából. Nem kellett nekem sem ajándék, sem semmi, csak édesanyám, hogy adjam tudtára: itt van, megjött, akit vártunk, most találkoztam vele. Mamikám az udvarról jött be, sietett utánam, de mire visszaértünk a szobába, a különös látogató már eltűnt. Csak ezután vettem észre az ajándékokat és a karácsonyfát, és akkor már örvendeni is tudtam mindennek.
Léptünk pár mérföldnyit az időben, és máris elém villant egy hasonló jelenet, amelyben már a mosolygó szemű Zoli bácsi volt a főszereplő, mégpedig mint piros köpenyes, fehér szakállú Mikulás. A Kovásznán játszódó történetet most is Marika néni indította el.
– A mi három gyerekünk már nagy volt, így a párom a kisgyermekes szomszédokat járta körbe édességgel, virgáccsal. Mindenhol nagy örömmel fogadták, az egyik helyen azonban egy négyéves körüli fiúcska, ahogy meglátta, felszökött az apja öléből, berohant a szobába az ágy tetejére, és onnan kiabálta… Mit is? – nézett Marika néni Zoli bácsira, aki nevetését visszafojtva visszhangozta az egykori kisfiú mondandóját: – Nekem nem kell semmi, én nem voltam rossz, nekem semmi sem kell.
Mikulás estéjéhez kapcsolódik egy másik, nyolcvanas évekbeli jelenet, számomra ez volt a legviccesebb.
– A lányaink óvodások voltak akkoriban, a kisfiunk még egészen kicsi – kezdte gombolyítani az új történetfonalat Marika néni. – Megkértünk egy szomszédot, hogy vállalja el az ajándékhozó szerepét. Jött is annak rendje és módja szerint, puttonya is volt, a szemén – mivel abban az évben nagy hó esett december elején – síszemüveget viselt. Nagy nehezen felszuszogott hozzánk, mi pedig valahogy besegítettük a szobába, és leültettük. Szusszant még kettőt a Mikulás, aztán így szólt a lányokhoz: „Na, gyerekek, ti már nagyok vagytok, tudtok mondani nekem egy szép verset?” Erre a két leánykánk egyenesbe vágta magát, megfogták egymás kezét, és rázendítettek: „Köszöntöm a pártot…” A Mikulás, ahogy visszafojtotta a hirtelen rátörő kacagást, már nem tudta a hangját elváltoztatni, és a síszemüvege is bepárásodott, így összevissza adta az ajándékokat: a kisfiunk csomagját a lányok kezébe nyomta, a lányok két egyforma meglepetését pedig a fiunk kapta meg. Így aztán jól el volt intézve a Mikulás-járás, de azt a verset a mai napig tudjuk Zoli bácsival – csatlakozott hahotapárosunkhoz Marika néni.
A következő percekben kicsit komolyabbra fordult a szó. Az angyaltól való elköszönésről beszélgettünk.
– Engem olyan szépen, természetesen vezettek át a felnőttek a gyermekkori mesevilágból egy másféle varázslatba – idézte fel Marika néni. – Elmagyarázták, hogy most már megnőttem, az angyalka pedig a kisebb gyermekekhez megy, így az angyaljárás átalakult az egymás megajándékozásának ünnepévé. De nem tárgyakkal próbáltuk megörvendeztetni egymást, hanem olyan gesztusokkal, amelyekben a szeretetünk megmutatkozott. Én például segítettem édesanyámnak, ő pedig karácsony másodnapján elvitt a cukrászdába. A mi gyerekeinkkel is emlékezetes maradt ez a fordulópont. A lányaink egy ideje mindegyre hallották az iskolatársaiktól, hogy nem is az angyal jön szenteste, de még nem fedtük fel előttük a valóságot, mert az öccsük még kicsi volt. Azt mondtuk nekik az édesapjukkal, hogy amíg kistestvér van a háznál, addig az angyal is jön, és ha majd a testvérkéjük is megnőtt, meglátjuk, hogy lesz, de az biztos, hogy valamilyen formában el fog búcsúzni tőlük. Így is történt, igaz, nem gondoltam volna, hogy már abban az évben. Nálunk mindig az éjféli mise előtt „öltözött” villámgyorsan a fa, amikor a gyermekek már elindultak a templomba, és akkor járt az angyal is, aztán siettünk mi is a szertartásra. Kovásznán sosem zártuk be a lakást, így nem volt feltűnő, hogy amikor a szentmise végén együtt hazamentünk, nyitva volt az ajtó. Ezen a szentestén azonban valahogy kifutott alólunk az idő, így szó szerint odadobáltuk a fa alá az ajándékokat, az angyalka pedig írt egy levelet olyan, balra ferdülő betűkkel, amelyek nem emlékeztettek senki kézírására a családból. Az állt a levélben, hogy: „Sziasztok, gyerekek, ne haragudjatok, nem tudtam feldíszíteni a fát, mert nagyon sok kicsi gyerekhez kell elérnem. Az ajándékokat nagy szeretettel hoztam nektek. Segítsetek nekem, fejezzétek be a fadíszítést, és megkérlek benneteket, hogy jövő karácsonykor legyen előre feldíszítve a fenyő, akkor én hozom az ajándékokat”. Így búcsúzott el a gyerekeinktől az angyalka, de még legalább két-három évig úgy tudták, hogy valóban ő teszi a fa alá a csomagokat.
Marika néniék öt unokája közül életkoránál fogva a nyolcesztendős Krisztina veti magát bele leglelkesebben az ünnepvárásba. Vele, a göndör fürtű tündérrel ért körbe Marika néni igazmese-füzére.
– Krisztináéknál a kislány első karácsonyától együtt díszíti a kis család a fát. Idén fel is ajánlotta az unokám, hogy a miénket is ünneplőbe öltözteti. Neki is elmeséltem, hogyan búcsúzott el annak idején az édesanyjától meg a nagynénjétől, nagybátyjától az angyal. Erre ő rám nézett a nagy szemével, és azt mondta: „Mama, én nem szeretném, hogy tőlünk is búcsút vegyen az angyalka. Mi minden évben segítünk neki, úgyhogy remélem, tőlünk sokkal később búcsúzik”.
