2022. szeptember 24., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mi, marosvásárhelyiek talán legalább annyit tehetünk majd, hogy az izgalmasnak ígérkező kötetet majdan megvásároljuk. És elgondolkodunk egy futó pillanatra. Megéri.

Személyesen csak futó találkozás szintjén ismertem Cs. Gyimesi Évát. Valamikor a kilencvenes évek elején a ma már különösnek mondható 1989 decemberi események sodrában tévedtünk a politikai sakktábla mezejére. Ő korábban hagyta el az egyéniségétől távol álló, közvetlen politikai tevékenységet, én jóval később vonultam önakaratomból nyugdíjba, miután közéleti szerepvállalásom utolsó mandátuma véget ért. A kiváló professzor asszony írásai azonban kisebb-nagyobb rendszerességgel feltűntek a romániai és magyarországi médiában, és akinek füle, de főleg lelke volt meghallani, elolvasni rendezett, tudós ember bölcsességével megfogalmazott gondolatait, érezhette, hogy a romániai magyar közösség egyik legkiválóbb értelmiségije fejti ki véleményét közösségi gondjainkról, a megoldások mikéntjét kutatva.

Kérem a kedves olvasót, soraimat, a tragikus körülmények között a minap elhunyt Cs. Gyimesi Éváról szóló megemlékezést ne tekintse nekrológnak. Nincs hozzá elégséges személyes ismeretem, de távozása ismét ráirányíthatja a figyelmet egy hosszabb ideje tapasztalt jelenségre: nem becsüljük meg értékeinket, a szellemieket különösen pazarló módon szórjuk pelyvaként vagy „csupán” elnéző, lekicsinylő, de szemtől szemben dicsérő, semmitmondó kedveskedéssel „kezeljük”. A legfájdalmasabb pedig az, hogy évtizedek tapasztalatát, kemény munkával szerzett szellemi vagyonát dobjuk ki ezzel az ablakon. Nem vigasztaló, hogy nem csupán magyar közösségünk viszonyul így a szellemi munkásokhoz. Mit is várhatunk mást, hiszen az elmúlt közeli néhány évben a román társadalmi közbeszédben csak éppen nem állították a szó szoros értelmében pellengérre azokat, akik szellemi munkát végeznek: tanárokat, orvosokat, művészeket, újságírókat a társadalom „fölösleges” terheinek, az adóbevallásokat kicselező valóságos mintapéldányoknak állított be a politikai hatalom pénzbehajtó lendülete, a társadalom alaposan félrevezetett tömege pedig gúnykacajjal helyeselt mindehhez. Bárha a múlt idő indokolt volna az előző mondatban!

Az is eszembe jutott ennek kapcsán, hogy e hónap elején alkalmam volt személyesen felkeresni otthonában Király Károlyt. Nem Sepsiszentgyörgyön, 2005 őszétől Magyarországon él, Mező-kovácsházán. Hosszú órákon át vele beszélgetve ismét eszembe jutott, hogy könnyen elfelejtettük vagy elfelejteni látszunk mindazt, amit közel húsz év (1972-1989) valós ellenállása, a diktátorral történt tényleges szembenállása jelentett magyar közösségünk számára. Elfelejtettük, hogy az 1991-ben megszavazott román alkotmány első cikkelye tartalma elleni tiltakozásként egyedüliként lemondott szenátori mandátumáról, nem is indult többet „harcba” azért, hogy 1992-ben vagy később újabb mandátumot szerezzen. Kiábrándult abból, hogy folytonosan kriptokommunistának titulálták olyanok, akik a legkeményebb elnyomás idején nem vették a bátorságot még a minimális ellenállásra sem, de lekicsinylően nyilatkoztak UTÓLAG az Ő ellenállói tevékenységéről, megkérdőjelezve még elhíresült leveleinek megfogalmazását is, mondván: azokat valaki más fogalmazta, hiszen bírálói értékrendje szerint Király Károly... nem volt értelmiségi!

Mindezek ellenére a kilencvenes években már azon munkálkodott (sikerrel!), hogy a Székely Faluért Alapítvány révén munkagépekhez, anyagi eszközökhöz jussanak az arra rászoruló falusi közösségek, alapító tagja volt annak a banknak (Páter Bank), amely arra lett volna hivatott, hogy a magyar közösség vállalkozóit segítse hitelekkel, szakmai tanácsokkal. Könyvei (Nyílt kártyákkal, I. kötet 1995, II. kötet 1999) személyes sorsa leírása mellett olyan dokumentumok gyűjteményét is jelentik, amelyek vagy nem kerültek addig nyilvánosságra, vagy mi valamennyien, akik annak idején benne voltunk a politika sűrűjében, mintha nem tartottuk volna elég fontosnak megjelentetésüket. Jellemző, hogy mindkét kötet Magyarországon talált kiadót (Budapest, Pécs). Kétségtelen, hogy személyekről, eseményekről, jövőről szóló írásaival nem mindenben lehet vele egyetérteni, de ezek a kordokumentumok, személyes hangú leírások fontos tanulságként szolgálhatnának mindazoknak, akik nincsenek önnön „fontosságuktól” elszédülve.

A félreértések elkerülése érdekében írom: ezúttal sem kért semmit, nem is panaszkodott a nyolcvanéves, egykori politikus. Tovább szerkeszti visszaemlékezéseit, rendszerezi azokat az írásos bizonyítékokat, amelyek birtokában vannak, és teszi ezt minden anyagi segítség nélkül, felelősen. Írásainak harmadik kötete is várhatóan Magyarországon fog megjelenni a közeljövőben. Mi, marosvásárhelyiek talán legalább annyit tehetünk majd, hogy az izgalmasnak ígérkező kötetet majdan megvásároljuk. És elgondolkodunk egy futó pillanatra. Megéri.