Nem sokaság, hanem lélek tesz csuda dolgokat, jutott eszembe a már közhelyszerűen sokat idézett Berzsenyi-kezdősor hétfő délután Marosvásárhelyen a sportcsarnok előtti téren. Nem sokaság? Egy-egy rendkívüli lélek, egyéniség, személyiség is eldönthet sok mindent, de bizony tömegre, az arra alapozás tudatára is szükség van, ha valamilyen nagyobb horderejű dolgot szeretnénk elérni, ez már többször bebizonyosodott. Ezer ember sok vagy kevés? Ezen is tűnődtem egy keveset, miközben jólesően lubickoltam a sok-sok fiatalember keltette vidám zsongásban. A teret a diákok önfeledt izgő-mozgó morajlása töltötte be. Övéké volt a tér, ahogy szintén hangoztatni szoktuk időről időre. Harmincöt évvel ezelőtt egy tűt sem lehetett leejteni szerte a környéken, annyian voltunk. Majdnem százszor többen, mint most. Akkor is könyv és gyertya volt nálunk, kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, középkorúak és aggastyánok, mindenki, aki számít. Messzire, még határokon túlra is visszhangzó, hatalmas, néma kiáltás benyomását keltette az a megrendítő, drámai felvonulás. Az akkoriak közül rengetegen hiányoznak ma már a városból. Nemzedékek hunytak el, még sokkal többen végleg elhagyták Vásárhelyt, külföldre távoztak. Jó lenne, ha velünk lehetnének, szükségünk lenne rájuk ezen az elszegényedő, egyre zsugorodó megyeszékhelyen. Félő, hogy mind kevesebben leszünk, zsugorodik a sorsdöntő fellépésekre mind kevésbé képes, egyként érző és cselekvő sokaság. Vajon újabb évtized teltével a most jelen levő vidám diákok soraiból hányan lesznek még a vásárhelyiek magyar közösségének tagjai? A mostaniak már magától értetődőnek érezhették, hogy az anyanyelvükön, magyarul tanulhatnak. Talán igazából bele sem gondoltak, hogy azon az 1990-es csendes tüntetésen az ő, illetve a szüleik emberi jogai és jövőszabó esélyeinek biztosítása miatt vonultunk véget nem érő oszlopokban végig a főutcákon, tereken. Ez a mostanra saccolt ezres tömeg sem volt kicsi, így is fennakadást okozott a közforgalomban, miközben békésen sétált át a csarnoktól az Aranka György-szoborig. Az autósok legtöbbje nem is értette, mi történhetett, bosszankodtak is elegen, bár manapság megszokottá kezd válni az ilyesmi. Hol itt, hol ott tiltakoznak valamiért. Persze látható volt, ez nem olyasvalami. Ez életteli, vidám, fiatalos, optimista megnyilatkozás volt. Igaz, azzal az életre szóló, felemelő élménnyel sem ruházott fel, mint ami akkor, kilencvenben vésődött kitörölhetetlenül mindazok lelkébe, akik részesei lehettek az immár történelminek is tekinthető eseménynek, kimondatlanul is éreztetve, micsoda ereje lehet annak, ha összefogunk, ha mindannyian ugyanazt akarjuk. Úgy adódott, hogy annak idején, amikor mindez történt, Sütő András közvetlen közelében lehettem, észleltem, mekkora hatással volt rá is, hogy az egyszerinek szánt biztató beszédét többször meg kellett ismételnie, hogy a hatalmas embertömeg újabb hullámaihoz is elérjenek gondolatai. Egyre kerekebbek, eszmeileg, érzelmileg telítettebbek lettek a gondolatai. Nagyon sokan hittük akkor, hogy azokat az órákat sohasem felejtjük el. 2025. február 10. nyilván más volt. De jólesett az emlékezés. Mást élhetett, érzékelhetett meg az iksz, ipszilon, zé, alfa, béta, mindenféle új generáció. Nyomtatott könyv talán nem is volt mindenkinél, de e-book ott lapult mindannyiuk okostelefonjában. Talán erre az alkalomra is jó néhányan emlékeznek majd sokáig. Nem berzsenyis „sokaság és lélek” költői emelkedettségű viszonylatában, de úgy, mint egy olyan hangulatos suli utáni együttlétre, amikor nem a fegyelmezettség volt a lényeg, és mindenki jól érezte magát.
