2022. augusztus 11., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hol vannak már azok a forró, nagy elvtársi csókok? Amikor a mélyen tisztelt, hőn szeretett vezetők önfeledten összeforrva hirdették országnak, világnak, mennyire odavannak egymásért, mennyire egyek eszmében, barátságban! Brezsnyev és Honecker, Leonid Iljics és Zsivkov, szintén ő és Kádár János… Nem folytatom, az idősebbek jól emlékezhetnek a nevekre, képekre. Pfujjj! Akkor legfelsőbb szocialista szinten az volt a módi. Érdekes, Ceauşescu nem volt csókkirály. Bár király szívesen lett volna, az ilyesmi mindig vonzza a megszállott kiválasztottakat. De gátlásosabb, puritánabb volt annál, mint hogy ajakcsókos örömmámorban nyilvánosan ölelkezzen. Láttuk, mi lett belőle. De egyáltalán, miért is jutott hirtelen eszembe, hogy hova lett az egykori csók? Hát azért, mert ma van a csók világnapja. Szinte mindennek van ilyen ünnepi 24 órája, ennek miért ne volna?! Pláne, hogy eléggé népszerű dologról van szó. Olvasom, hogy tulajdonképp egyetlen nap nem is lenne elég erre, hiszen a csókvilágrekordot több mint 58 órás erőfeszítéssel lehetett megdönteni. Hagyjuk, ne vesszünk el a részletekben! Különben is írtam már valamikor ilyesmiről, ismételném magam a témában. Azt, ami miatt lelki szemeim előtt megjelent a csókos jelenet, az is magyarázza, hogy egy friss fotón Putyin és Lukasenko, a fehérorosz elnök éppen olyan pózban összeölelkezve készül csókba forrni, mint az említett elődök. Kísérteties. Mi lesz belőle? Sejthető, de valójában nem tudom. Akármi lehet, és éppen ezért félelmetes. Ha az ember a legrosszabbra gondol, az is bekövetkezhet. Egyébként volt egy olyan benyomásom, hogy a csóknak lőttek. A koronavírusos-világjárvány, a karanténos időszak hamar kiszorította a gyakorlatból. Azelőtt bárhova mentünk, bárhol találkoztunk valaki jó ismerőssel, azonnal puszi ide, puszi oda, úgy örültünk egymásnak. Ezt az életösztön egykettőre száműzte, elég volt az ököl, a könyök, a láb, a váll a helyettesítésére. Aztán, ahogy az orosz–ukrán háború percek alatt végzett a pandémiával, és a járványügyi rendelkezések semmissé váltak, újra felvirágzott a csóköröm. Sokkal kellemesebb, mint a fogcsikorgatás. Persze az bizonytalan, hogy meddig számíthatunk rá. Egyelőre bízunk a védőoltásban. Vagy nem. Attól függ, ki miként áll hozzá az egész járványjelenséghez. Tény, hogy Louis Pasteurnek sokat köszönhetünk. Azzal, hogy rádöbbent a járványos betegségek, a kórokozó baktériumok leküzdésének lehetőségére, s az immunológia, a járványtan megalapozójává vált, nagy szolgálatot tett az emberiségnek. Nyilván nem csak ilyen zseniális egyéniségeken múlhat a sorsunk. 137 évvel ezelőtt Pasteur ezen a napon adta be a veszettség elleni első sikeres oltását. Sokat kockáztatott, hiszen nagy bajba kerülhetett volna, hogyha sikertelen a vakcinája. De a segítő szándéka kerekedett felül, a kisfiú, akit egy veszett kutya harapott meg, a kezelés nyomán felgyógyult. A tudós mikrobiológusnak köszönhetően azóta is sok ember életét lehetett megmenteni. Azt a veszettséget azonban, amit mi, emberek természetünktől fogva magunkban hordozunk, vakcinával nem lehet kiirtani. Ami most zajlik szerteszét a világban, az sajnos tagadhatatlanul bizonyítja ezt. Úgy élünk, úgy gondolkodunk, úgy cselekszünk, mint a veszettek. A halálos csókoknak vajon soha nem lesz vége?