2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Amikor a média tele van a közelünkben zajló háború híreivel, amikor a menekültek ezreinek befogadása példás és ámulatra méltó ebben az országban, ebben a kissé önös régióban, amikor a támadó félnek igazat adók elvakulnak és bedőlnek a Medve propagandájának, úgy gondolom, az olvasó felüdítésére, gondolatainak eltérítésére szükség is van egy kis lokálpatriotizmusra, helyi históriára. Nem oly régi, mint Robin Hood meséje vagy Bodor Péter kálváriája, de talán megér kb. 4500 leütést – hogy korszerű mértékegységben fejezzem ki magamat.

A bonyodalomra a Reggeli Újságban (szerkesztő Gyulai Zsigmond) bukkantam rá, éppen kilencven éve esett meg, aki most 95-100 éves, még vígan emlékezhet rá. Biztosan mesélte nekik tréfás kedvű nagyapjuk, aki újságolvasó vásárhelyi polgár volt.

A Kultúrpalota földszintjének egész főtéri és Ferenc József utcai frontját hosszú évek óta a Székely és Réti bútorgyár iroda- és raktárhelyiségei foglalják el. Eredetileg kávéháznak és cukrászdának készült ez a fényes csarnok, amely az emeleti részt is magába foglalja. Éppen ezért a város joggal számított bérlete révén egy olyan összegre, amelyből az egész Kultúrpalota évi tisztes karbantartását fedezni tudja. A Székely és Réti cég a háború kitörését megelőző években 40 ezer aranykorona évi bért fizetett a hatalmas helyiségért. 

Azóta a cég egész Romániát behálózó hatalmas részvénytársasággá fejlődött, a pénz értéke pedig erősen devalválódott. A fejlődő cég azonban a várossal szemben ragaszkodott a szerződés betűihez. 1927-ben, az akkori városi tanács, dr. BERNÁDY GYÖRGY polgármesterrel az élén, azt a jóindulatú megkeresést intézte a céghez, hogy tekintettel a város súlyos helyzetére és a pénznek mintegy 40-szeres elértéktelenedésére, méltányosan emelje a bérösszeget. A Székely és Réti cég hosszas tárgyalás után ajánlott is 100.000 lejt, holott akkor már egy főtéri kicsiny üzlethelyiségért mások 100–120 ezer lej évi bért fizettek. 

Ekkor merült fel az a terv, hogy a város parcellázza szét a hatalmas üzletterületet, ahol az akkori boltszükségben hét-nyolc cég is elhelyezkedhetett volna. Nem ez történt. (Igaz, a raktárhelyiség egy részét olykor kiállítási célokra is átengedték a városban megtelepülő vagy átutazó művészeknek, ui. saját, önálló kiállítóhelyisége nem volt Vásárhelynek.)

Pályázatot hirdettek, melyből Székely és Rétiék kerültek ki győztesen 210 ezer lejes ajánlattal. A város jóváhagyás végett felterjesztette az eredményt a pénzügyminisztériumba, itt azonban kevésnek találták a cég által ajánlott összeget, és a minisztérium nem járult hozzá a szerződés megkötéséhez. Az új árlejtésen azonban már nem volt kellő számú érdeklődő, és a bútorgyár tulajdonosai most már 160 ezer lejre szállították le ajánlatukat. Ez az eredménytelenség arra késztette a város vezetőségét, hogy a minisztériumtól szabadkézi (nyilvános) árverés megtartását kérje. A minisztérium helyben is hagyta a város felterjesztését, kikötötte azonban, hogy 210 ezer lejes bérminimumot kell elérni. 

1931. december elején a város meghirdette a szabadkézi árlejtést. Akár az egész komplexumra, akár részekre parcellázva. Ezt az intézkedést a cég megfellebbezte. A város megunta a szekatúrát, felszólította a bútoripari céget, hogy a szerződése lejárt, és hagyja el a helyiséget. Székelyék a város döntését a kolozsvári közigazgatási bírósághoz nyújtották be semmisségi kérelemmel, de pert veszítettek. 

A tengeri kígyóvá dagadó ügyben egyetlen megoldásnak van helye, javasolja a Reggeli Újság, tessék a hatalmas üzlet területét felparcellázni, és a kisebb helyiségekre írni ki bérletet. Hat-hét helyiségre biztosan akad bérlő, aki a 30–40.000 lej évi bért megfizeti, még ebben a válságos időben is. Éppen eleget fizetett rá a város a rosszul kötött hosszú lejáratú szerződésre.

Eddig az újságszöveg. Aki ma a Kultúrpalota földszintjét áttekinti, több intézményt is talál, gyermekkönyvtárt, turisztikai információs irodát; egykor itt volt a város első légi forgalmi jegyirodája, majd a rendszerváltók tetteit dicsőítő és vitató sajtó boltja – évekig a legnépszerűbb üzlethelyiség, ami arra utal, hogy végül is megtörtént a parcellázás.

És hogy Székely és Rétiéknek sem volt minden fenékig tejfel, akarom mondani fűrészpor és bútorpác, pont 1932 márciusában többhetes sztrájk tört ki a gyárban, mert az igazgatóság a munkások nyomorúságos béréből le akart vonni 10-15 százalékot. Egész pontosan: „Székely és Rétiéknél mintegy 100 munkás dolgozott az utóbbi időkben, mert a vállalat a súlyos gazdasági viszonyok dacára is el volt látva széleskörű megrendelésekkel az ország minden részéből. A bútorgyár órabérei 3-14 lei között mozogtak. Ez meglehetős tág arány. Információink szerint a legtöbb munkásnak az órabére 3 és 6 lei között mozgott. A cég pár héttel ezelőtt közölte alkalmazottaival, hogy mindazoknak a munkásoknak, akiknek órabére 3 és 6 lej között van, 5%-kal, a 6 és 9 lei között dolgozóknak 10%-kal és az ennél jobb javadalmazásúaknak 15%-kal csökkenti jelenlegi munkabérét”.