Dan Brown tollára kívánkozó műkincsthriller alapanyaga lehetne a holland vidéki múzeumból kirobbantott dák műkincsek története. De a rablást lehetővé tevő hazai intézményes felületesség annyira hétköznapi valósággá vált, hogy már akkor sem kapnánk fel rá a fejünket, ha egy igazi mester akarná megregényesíteni.
Egy vagy néhány, valószínűleg örökre homályban maradó illetőt sikerült boldoggá vagy gazdaggá tenni ezzel a felületességgel. Boldoggá abban az esetben, ha a történet hátterében álló megrendelő gyűjtő, akinek a saját kincstárába kellett a múzeumból megléptetett aranysisak meg három karkötő. Ilyen figurákkal bűnügyi regényekben bárki találkozhat, de hogy a valóságban is léteznek, erre az a bizonyíték, hogy időnként történnek olyan műkincsrablások, amelyeknek a zsákmánya sosem kerül elő. Gazdag vagy gazdagabb meg akkor lesz, aki ennek a hátterében áll, ha majd a botrány lecsengése után váltságdíj fejében visszajuttatja a zsákmányt a tulajdonosnak. Ilyenre is voltak már példák.
Az említett felületesség két dologban érhető tetten. Az egyik, hogy ilyen értékű műkincseket úgy adtak oda kiállításra, hogy nem végeztek megfelelően körültekintő biztonsági ellenőrzést. A holland intézmény egy jelentős, jó nevű regionális múzeum, amelyet évente több százezer érdeklődő keres fel, de biztonsági szempontból nem annyira védett, mint a világhírű múzeumok. Ezért is történhetett meg, hogy akciófilmbe illő profi betöréssel vitték el kimondottan azokat a tárgyakat, amelyeket kerestek. Más nem érdekelte az elkövetőket, ezekre szólt a megrendelés. A másik pedig, hogy különösen értékes műkincsek esetében léteznek másolatok, és azokat hordozzák kiállításokra – pláne a nem elsőrangúan biztonságos helyszínekre –, nem a hét lakat alatt őrzött eredeti darabot.
A felületességből keletkezett biztonsági résre profin csaptak le. Falrobbantással három perc alatt kivinni a célzott tárgyakat egy múzeumból nem a munkanélküli zsebtolvajok segélyegylete szokott, ez hivatásos gonosztevőkre vall. Hogy három gyanúsított már rács mögött van, az pedig arra, hogy nyugatabbra nemcsak a nehézfiúk értik a szakmát, hanem az egyenruhások is. Utóbbiak még az elterelésben is ütik a művészi szintet. Mint például az a műkincsrablásokban szakértő németalföldi nyomozó, akinek a nyilatkozatát, miszerint már be is olvaszthatták az aranyat, széltében-hosszában idézte a média. Ez a nyilatkozat azt célozta, hogy csökkentsék a nyomást és az ügyre irányuló figyelmet. Másképp nehéz komolyan venni, hogy nyersanyagként 60-70 ezer euró értékű aranyért profik berobbantják magukat egy múzeumba közel hatmillió euróra biztosított kincsekért, és ott is hagyják az aranymennyiség jelentős részét. Legfeljebb rendőrviccekben. Azok a kincsek még megvannak, csak az őrzésükért illetékesek csapnivaló munkája folytán gazdát cseréltek, nem tudni, mennyi időre.
