A kelet-közép-európai áradások kapcsán újra a nyilvánosság figyelmébe került az árvízvédelem. Most már a klimatológusok is elismerik, hogy a globális felmelegedés miatt az elkövetkezendő években egyre inkább számolni kell extrém időjárási jelenségekkel, huzamosabb ideig tartó szárazsággal, nyáron magas hőfokokkal, és ilyenkor ősszel, amikor tájainkon hirtelen lehűl a levegő, az elpárolgott vízmennyiség hirtelen lezúdulásával. Az sem látható előre, hogy hol keletkezik olyan gócpont (ciklon), ahol rövid időn belül nagy mennyiségű eső áraszt el egy adott térséget. Ez történt a Duna vízgyűjtőjében az elmúlt napokban. Az árvízvédelem egy olyan „háború”, amely csak a „csatában” lesz látványos, amikor kivonulnak a tűzoltók, a katonák, a civilek, hogy eltorlaszolják a mederből kilépő víz útját. Ennél a beavatkozásnál kevésbé fontosabb a védművek kiépítése: gátak, szükségtározók, vízgyűjtő tavak, töltések kiépítése. „Békeidőben” – szárazságkor vagy a megfelelő vízhozam esetén – ügyet sem vetünk ezekre az igen hasznos létesítményekre. Mert nincs baj, ezeknek (is) köszönhetően. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de tájainkon ilyen a Bözödi-tó is. Kétségkívül azok számára, akiknek létrehozása miatt el kellett költözniük, az életük legnagyobb traumája volt. De kételkedem abban, hogy ez azért épült meg, hogy egy magyar falut leromboljanak. Arról senki sem beszél, hogy a Békási-gyűjtőtó megépítésének – hasonló körülmények között – kilenc, románok által lakott falu esett áldozatául, ott ráadásul még a temetőket is el kellett költöztetni, ami, mindamellett, hogy elhagyták otthonaikat, még inkább lelki megrázkódtatást okozhatott. Bármennyire is fájdalmas, ilyenkor tényszerűen mérlegleni kell, hogy amennyiben nincsenek ezek a gátak, akkor a nagy esőzésekkor megáradt folyók – esetünkben a Kis-Küküllő vagy a Békás – hány emberéletet követeltek volna az évek során. Talán többfalunyi házat mosott volna el az ár, jelentős anyagi kárt és emberáldozatot okozva… Vannak olyan árvízszimuláló számítógépes programok, amelyek pontosan kimutatják, hogy bizonyos vízhozammal egy adott folyó milyen területeket áraszthat el. A Maros vízgyűjtő területét adminisztráló hatóságnál is van ilyen, és az illetékesek elárulták, hogy amióta előre jelezhető az árhullám, szélmalomharcot vívnak a veszélyeztetett folyók menti települések polgármestereivel. Nem adható ki építkezési engedély árterületen, és figyelmeztetni kell azokat, akik házukat a vízhez közel húzták fel, hogy legalább biztosítsák az ingatlant. Volt, ahol sikerült rendet teremteni, de az esetek nagy többségében nem. A gyakori válasz a problémafelvetésre, hogy „évtizedek óta nem volt gond, akkor miért kell aggódni?…” Másrészt, ha elönti a lakásokat a víz, akkor először a hatóságok a „hibásak”, amelyek „nem végezték a dolgukat”: a vízügy, a polgármester, és sorolhatók tovább az illetékesek… És általában ezt azok szokták emlegetni, akik a bajt megelőzendő arra sem voltak képesek, hogy kitakarítsák az árkot a házuk előtt. S az még lehangolóbb, hogy vannak politikusok is, akik ilyenkor vádaskodnak, ahelyett hogy jó példával elöl járnának. Mert van ilyen is, ahol a civilek és a hatóságok összefogásával, előre kigondolt árvízvédelmi tervek alapján, adott esetben hatékonyan lépnek fel a katasztrófa elhárításáért. Láthattunk ilyent Magyarországon és máshol, sőt nálunk is. A szélsőséges időjárási körülmények is leginkább erre figyelmeztetnek. Ha ma elkerülte vidékünket az árhullám, nem biztos, hogy egy adott pillanatban nem kell szembenéznünk mindazokkal a kihívásokkal, amelyekkel a nemrég érintett helyeken meg kell küzdeniük az ott lakóknak. Egy biztos: a természet erőinek nehéz ellenállni, csak enyhíteni tudjuk a hatását, de azt is közös erőfeszítéssel. Mert most már kétségtelen, hogy a természet „ellenünk forduló” erejét mi, emberek fokoztuk. És az ilyen esetek talán újra arra figyelmeztetnek, hogy nekünk kell tenni valamit e hatás csökkentéséért. Hogy miként? Ez egy újabb, hosszabb (ön)reflexiót kíván.
