Napok óta hangos a sajtó attól a mindeddig példátlan diplomáciai botránytól, amely nemrég zajlott a Fehér Házban, és amely a teljes világot hagyta bizonytalanságban. Elemzések, interjúk, kerekasztal-beszélgetések tömkelege született, illetve zajlott azóta, e röpke pár nap alatt a Trump és Zelenszkij elnökök csörtéje folyik már lassan a csapból is. Geopolitikai stratégák fejtik ki a gyakran egymással homlokegyenest ellenkező véleményüket arról, hogy mit történt, annak mi volt az oka, illetve – és ez a leglényegesebb – mi lesz ezentúl? Vannak, akik Trumpnak adnak igazat, mondván, az ukrán elnök számos (protokolláris és nem csak) kérdésben tiszteletlen, illetve hálátlan volt, mások Zelenszkij mellé állnak, és azt fejtegetik, hogy egy megtámadott, kiszolgáltatott ország elnökét nem lenne szabad nyilvánosan megszégyeníteni. Egyes források szerint az egyik, mások véleménye alapján a másik fél kívánta a nyilvánosság előtt végigvinni az ominózus találkozót, amelynek eredménye az ismert történelem egyik legnagyobb diplomáciai fiaskója lett – függetlenül attól, hogy ezt melyik félnek tulajdonítjuk. Hiszen a helyzet rendkívül összetett, és bizony nem kevés aggodalomra is okot ad. Nyilván a legégetőbb kérdés a hogyan tovább? kérdésköréhez tartozik, és e körhöz sajnos egyre szorosabban kapcsolódik a kétpólusú világ visszatérésének áldatlan víziója – igaz, e két pólus most nem az, mint egykor volt, sőt. Most nem csak rendszerbeli, hanem főként ideológiai kérdések mentén csatázik a világ jobb és bal fele, az eredmény pedig egy akkora geopolitikai katyvasz lett, amelyből nehéz lesz kikecmeregni, hiszen e sorok írásakor még senki sem tudja, hogy a legerősebb tényező mit akar. Az ukrán elnök a jelek szerint vette az adást, a botrányba fulladt találkozó óta az együttműködő, az említett veszekedést csupán félreértéseknek és nem ellentéteknek, ellenségeskedésnek tulajdonító közszereplő imázsát igyekszik felölteni, hiszen ő is tudja – a nagy testvér segítsége nélkül nincsen semmilyen esélye. Európa (értsd: az EU vezetősége) persze rögtön állást foglalt, ám ezen állásfoglalás is inkább az elfogadott ideológiai irányvonalnak szól, hiszen ők is tisztában vannak vele, hogy ha az eddigi legfőbb és leghatalmasabb szövetséges, az Egyesült Államok kiszáll a játékból, akkor Európa nagy bajba kerül, a NATO-beli esetleges és várható botrányoktól nem is beszélve. És ha az ideológiai szónoklatok sorközei mögé nézünk, akkor bizony az összes érintett geopolitikai szereplő ugyanazt sugallja: a béke idejének muszáj minél hamarabb eljönnie, ez a háború nem folytatható. Az Egyesült Államok nem akarja folytatni, Oroszország kérdéses, hogy akarja-e folytatni, Európa pedig ha akarná, akkor sem tudná folytatni amerikai segítség nélkül. És ez a segítség – tegnapi sajtóértesülések szerint – leállt. Hogy Ukrajna mit akar? Az már nem is tényező.
A fehér házi botrány elhomályosította e háború kitörésének okait, immár kevésbé fontos, hogy ki kezdte: az ukránok az évtizeddel ezelőtti atrocitásokkal, vagy az oroszok a zöldhatáron átrobogó tankokkal. Most már az a fontos, hogy hogyan tisztázódik le ez a világtörténelemben szinte példátlanul bizonytalan, világméretű eseménnyé fajulható helyzet, amelynek kulcsa pár ember kezében van. Az erről szóló, e cikk elején említett fejtegetések tömkelege éppen e bizonytalansági állapot súlyát és veszélyességét szemlélteti: a lassan és sajnálatos módon megszokottá, ezáltal az abban nem érintett országokra nézve kvázi veszélytelenné váló háború ismét a harmadik világégés küszöbének laza formáját kezdi ölteni.
Ám elemzések ide, vitaestek oda, egy forgatókönyv akkor is felsejlik, ha a legkevésbé sem vagyunk paranoiára hajlamosak. Egy forgatókönyv, amelynek látható és tapasztalható elemeit a világtörténelem számos eddigi konfliktusa igazolta: azt, hogy mindaz, amit láttunk és hallottunk csak szándékolt vagy szándékolatlan, de a helyzethez jól illő álca. A kocka már el van vetve, a megoldás immár megszületett. Már csak pár figyelemelterelő botrány, ellentmondásos bűnbak, a közvélekedést tovább osztó és zavaró, egyik oldalról felkarolt, másik oldalról porig zúzott közszereplő kell ahhoz, hogy a fő dramaturgiai szál a cselekmény azon szakaszába érjen, amelyben immár mindenki számára kimagyarázható lesz, hogy azt, ami következni fog, miért nyomják majd le kéretlen desszertként a világ bamba torkán.
