Zwingli Ulrich

A németországi reformációval párhuzamosan, de önálló jellem vonásokkal indul el a svájci reformáció, a német kantonokban, Zwingli Ulrich munkássága nyomán.

Zwingli 1484. január 1-én született a Sankt Gallen kantonban levő Wildhausban. Apja tekintélyes gazdálkodó ember volt, a falu bírája; anyja tiszta életű falusi asszony. A kilenc testvér közül Ulrich volt a hatodik. Szeretettel emlékezik később is Wildhaus tiszta, egyszerű világára, melynek sziklás hegyei között érezte meg először Isten létének, hatalmának valóságát: „Gyakran voltam azon gyermekded hitben, hogy ezen magaslatokon, itt az ég közelében valami mennyeinek, valami isteninek kell meghonosulva lenni”. 

A papi pályára szánt gyermek egy bázeli iskolában polémiát, zenét, négy év múlva pedig Bernben klasszikus nyelveket, irodalmat, művészetet és történelmet tanul.

A svájci középiskolák után egyetemi tanulmányait előbb Bécsben, majd Bázelben végezte. A bázeli egyetemen érinti meg először, humanista hatások után, az evangélium, egyik tanára, Thomas Wyttenbach közvetítésével. Wyttenbach prófétai előrelátással hirdette tanítványainak: „nincs messze az az idő, midőn a scolastica theologia eltöröltetik és az ó-egyház tanítása ismét Isten Igéjének alapjára lesz fektetve”.

1506-ban a bázeli egyetemen, a magiszteri fokozat megszerzésével, fejezi be tanulmányait. A bázeli humanista tudósokkal továbbra is szoros kapcsolatot tart fenn. Humanista egyházkritikája előkészíti reformátori fellépését s befolyásolja egész későbbi munkásságát.

1506–1516 között Glarusnak, egy kis kanton székhelyének a papja. Evangéliumi szomjúsággal tanulmányozza a Szentírást, és prófétai felelősséggel hirdeti az Igét. A pápa zsoldjában álló glarusiakkal mint tábori lelkész részt vett a lombardiai háborúkban a francia király ellen. A Szentírás tanulmányozása és a hadjáratok során szerzett tapasztalatai alapján meggyőződéssé erősödik benne, hogy minden borzalomnak az oka: a kegyesség hiánya és a téves istenismeret; s az egyetlen megoldás: a megtérés. 1516-ban Schwyz kanton híres búcsújáró helye, Maria-Einsiedeln hívja meg lelkészének. Egy későbbi munkájában így ír a maria-einsiedelni szolgálatáról: „Mielőtt akárkitől csak a Luther nevét is hallottam volna, már 1516-ban a Krisztus evangéliumát prédikálni kezdtem; ha másként nem, olyan formán, hogy a reggeli misékkor olvastatni szokott evangéliumi részleteket az írás szavai szerint kifejtettem, jóllehet, hogy főleg, kezdetben még inkább az egyházi atyák fejtegetéseit és magyarázatait tartottam szem előtt”. Erőteljesen hirdette, hogy Isten kegyelme mindenütt megtalálható; senki mást nem kell tisztelni, egyedül csak Istent, és Krisztus az egyedüli üdvözítő.

1518-ban meghívják Zürich városa lelkészi állásába. Új állását már határozott reformátori programmal foglalja el. Zürichben elmondott első prédikációjában meghatározza későbbi szolgálatának lényegét, célját: az embereket Krisztushoz, a hit igaz forrásához akarja vezetni.

Zwingli reformátorrá válása nem olyan látványos, mint sokak életében; reformátori működése kezdetéül nem lehet egyetlen napot vagy alkalmat megjelölni. Reformációja lényegében nem más, mint igehirdetés.

Igehirdetéséért és a pápasággal szembeni magatartásáért többször támadják az egyházi főhatóságok, és hitvitára kényszerítik. 1523. január 29-én kerül sor az első zürichi hitvitára. Erre az alkalomra írja reformátori tanítását összegző 67 tételét. Ez a 67 tétel különbözik a Luther 95 tételétől, mert nem csupán egy visszaélés ellen, hanem az egyház összes feltűnő tévedése ellen irányul. Luther a 95 tételében csak a bűnbocsánat és a megváltás kérdését fejti ki. Zwingli viszont vitairatában mindannak kritikai tárgyalására kitér, amit a középkori egyház hit- és erkölcstanában, istentiszteleti rendjében, keresztyéni magatartásában tévesen hirdetett, valamint az ünnepekre, az egyházi fegyelemre, a jogrendre vonatkozólag a Bibliától eltérve gyakorolt.

A 67 tételben és a Commentarius de vera et falsa religione (1525) című művében olvashatjuk Zwingli teológiájának egyik jellegzetes vonását: az Igéről szóló tanítását. Zwingli reformációjának kiindulópontja: a római egyháznak az Igéről szóló tanítása elleni tiltakozás.

A római tan szerint az Ige semmit sem ér az egyház bizonyságtétele, a zsinatok értelmezése és magyarázatai nélkül; ehhez a többségi értelmezéshez kell alkalmazkodni, hogy el ne tévedjen az ember. Zwingli ezzel szemben így tanít: „mindazok tévednek, akik azt állítják, hogy az Írás semmit sem ér az egyház bizonyságtétele nélkül”, az Írást nem a zsinatok magyarázzák és „nem a többség adja az igazságot”, hanem Isten teszi világossá számunkra és adja értelmét az Igének. Ez a reformátori sola scriptura elvének a megfogalmazása.

A sola scriptura kizárólagosságát a solus Christus adja. Zwingli így fogalmazza meg ezt: „Az evangélium summája az, hogy Jézus Krisztus Istennek igaz Fia nekünk az Ő mennyei Atyjának akaratát kijelentette és minket az ő bűntelenségével a haláltól megváltott és Istennel kibékített”. Ezt azért hangsúlyozza, mert a középkori egyház tanításában Jézus Krisztus csupán egy volt a sokféle út és üdvözülési mód között.

Zwingli igetanának harmadik alapvonása: a Lélek tanít meg az igazságra. Jézus Krisztus elküldte Szentlelkét, hogy megvilágítsa előttünk a betű értelmét és segítsen befogadni annak Isten szerinti igazságát.

A 67 tételnek a zürichiek a gyakorlatban is érvényt szereznek. A városi tanács elrendeli a Szentírás szerinti prédikálást, minden emberi hozzátoldás nélkül. Zwingli reformátori programja alapján az igehirdetés és lelkigondozás mellett hozzáfognak az új egyházi élet kiépítéséhez. Eltörlik a misét, a szentek tiszteletét, a böjtöt, visszaállítják a gyülekezeti önkormányzatot. Isten igazságának érvényt szereznek a társadalmi életben és politikában is. 1525 nagypéntekén és húsvétján először osztja ki – a Szentírás alapján – két szín alatt az úrvacsorát. Az oltár helyére egy egyszerű faasztalt tesznek, és azon fatányéron és fapohárban áll a kenyér és a bor.

Az úrvacsoráról vallott felfogása képezi Zwingli teológiai látásának második jellegzetes vonását. Úrvacsoratanát a 67 tételben és a Commentariusban írja le először, amit tudatosan módosít, javít, újraértelmez, és az Expositio fidei című utolsó hitvallásában (1531) önt végleges formába.

Akárcsak Luther, hangsúlyozza, hogy egyedül Isten engesztelhet ki minket önmagával a Krisztus áldozata által. A két reformátor álláspontja akkor kerül szembe egymással, amikor a jegy és jelzett dolog lényegét és egymáshoz való viszonyát taglalják. Luther úrvacsorai tanításának alapgondolata a reálprezencia: Jézus Krisztus az úrvacsora sákramentumában valóságosan jelen van. Luther az úrvacsora szereztetési Igéjét szó szerint értelmezi (hoc est corpus meum), mely az úrvacsora kettős élvezéséhez vezet: testi, amennyiben szánkkal vesszük Krisztus testét, és lelki, amennyiben az Igét hittel befogadjuk.

Zwingli először az úrvacsorát csak „édes emléknek és hálaadásnak” nevezi. Később kifejti János evangéliuma 6. része alapján, elutasítva a lutheri reálprezenciát, hogy Jézus Krisztus lelkileg kívánja táplálni az ő híveit, de ez a táplálék nem a sákramentumi kenyér és bor, nem a test és a vér, hanem a hit. Megállapítja, hogy Krisztus testét enni annyit jelent, mint benne hinni.

A Commentariusban magyarázza a szereztetési igét. Sajátosan értelmezi a „hoc est corpus meum” mondatot, és azonosítja a „hoc significat corpus meum”-mal. Eszerint az úrvacsorában nem a Jézus Krisztus teste és vére adatik, hanem csak jelképe van ott, annak a Krisztusnak, aki hit által táplálja az övéit.

Luther és Zwingli eltérő értelmezése az úrvacsora kérdésében gazdag teológiai irodalom kibontakozásához vezetett. Luther leveleiben tévelygésnek nevezi a svájci úrvacsora-tanítást, Zwinglit pedig szentségtörőnek.

1529 szeptemberében az álláspontok tisztázása érdekében és egy esetleges megállapodás reményében tanácskoznak Marburgban: Zwingli, Johannes Oekolampadius, Martin Bucer Lutherrel, Philipp Melanchtonnal és Johannes Bugenhagennel. Konszenzus nem jön létre. Zwingli a marburgi kollokvium hatására így véglegesíti úrvacsoratanát: Krisztus test szerint az Atya jobbján van és az úrvacsora Krisztus testének lelki evése hit által.

Zwingli életének utolsó évei a reformáció politikai megerősödéséért folytatott küzdelemben telnek el. Társadalmi téren és a politikában is érvényt akar szerezni az Ige igazságának; hirdeti Istennek a világi élet feletti uralmát. Ige- és úrvacsoratana mellett ez a harmadik sajátos zwingliánus örökségünk. Luther arra inti híveit, hogy óvakodjanak a radikális újításoktól, mert Isten Igéje elvégzi a maga munkáját. Luther szerint az Igét csak hirdetni kell, míg a hamis tudomány és bűnös társadalom „az egész világ előtt felfedve, s megismertetve, szégyenletesen elpusztul”. Ezzel szemben Zwingli az Ige mértéke alá állítja a gazdasági életet, a társadalmi szokásokat, a szociális kérdéseket, és új irányt, feladatot szab mindennek. Zwingli megteremtett Zürichben egy evangéliumi szellemű társadalmi-politikai életet, mely sem megfogalmazásában, sem gyakorlatában nem azonosítható a középkori teokratikus államrendek egyikével sem.

Társadalmi és politikai reformjainak elvi megalapozását már a 67 tételben megfogalmazza: az egyház világi hatalmának nincs alapja Krisztus tanításában, ellenben a világi hatalom Krisztus tanításán és művén épül fel. A keresztyének alá vannak vetve, Isten törvénye alapján, a világi felsőségnek, és engedelmességgel tartoznak, de a világi felsőség is alá van vetve Isten törvényének. Vallja, hogy a világi felsőség a gonoszság, a bűn megfékezésére adatott, és ezt gyakorolnia kell. Ezért törekedni kell arra és imádkozni azért, hogy a vezetés istenfélő kezekben legyen.

A svájci római katolikus kantonok (Schwyz, Uri, Unterwalden, Luzern, Zug), látva Zwingli eredményes munkáját, tapasztalva a reformáció gyors és hatékony terjedését, 1524-ben katonai szövetségbe tömörülnek, melyet 1529-től I. Ferdinánd magyar és cseh király segítségével erősítenek meg. 1527-ben Zwingli létrehozza a délnémet városok és a svájci református kantonok (Zürich, Bern, Glarus, Appenzell, Bázel) katonai ellenszövetségét. A vallásügyek rendezése testvérháborúba sodorja a svájci népet.

Az események zajlásában erősödik meg és forr ki Zwingli történelemszemlélete és a háborúról alkotott reformátori felfogása. Nem tévesztette össze Isten örök törvényét a jelen kikerülhetetlen, sürgető feladataival. De vallotta, hogy Isten az embernek gyakran az ember által mint egy eszköz által nyújt segítséget, védelmet, és Isten az ember által viszi győzelemre az Ő ügyét.

Isteni intés című békeszózatában az önvédelmi háború létjogosultságát ószövetségi példákkal igazolja. Szerinte az ószövetség csatái nem véres kegyetlenkedések, nem emberi indulatból törnek ki, hanem Isten bűn, gonosz fölötti győzelmének alkalmai.

Az 1529 júniusában sorra kerülő első kappeli szembenállás vérontás nélkül végződött, békét kötöttek. Az ellenségeskedés azonban két év múlva kiújul. 1531. október 11-én a zürichi sereg vereséget szenvedett, a halottak között volt Zwingli Ulrich is. Ezek voltak utolsó szavai: a testet megölhetitek, de a lelket nem! (Mt 10, 28) 

Nagy József Levente

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor