Zwingli hatása az erdélyi reformációra

E kérdés tárgyalásánál egyháztörténészek némelyike arra figyelmeztet, hogy ne tévesszük össze Zwingli hatását a zürichi reformáció hatásával.

Egyháztörténeti ismereteim alapján számomra indokolatlan ez az óvatoskodás, hiszen az, amit zürichi reformációnak nevezünk, tulajdonképpen nem más, mint a Zwingli Ulrich által elvetett mag szárba szökkenése; nem más, mint az 1531-ben félbeszakított mondat folytatása Heinrich Bullinger, Leo Jud, Johannes Oekolampadius műveiben.

A Luther Márton hirdette reformátori eszmék Erdélyben nemcsak a szászok körében, de a magyaroknál is befogadásra találnak. Az új, helvéciai (svájci) tanoknak is akad számos erdélyi követője, főleg a magyar peregrinusok (külföldi egyetemet járt vándordiákok) révén. A 16. század derekán az erdélyi lutheránus egyházban teológiai és politikai vonalon megindul a támadás a helvéciai tanítás visszaszorítására. Zsinatok és országgyűlések megtiltják Zwingli, Oekolampadius, Kálvin tanainak terjesztését. Abban az időben a lutheránusok fő vezetői Heltai Gáspár és Dávid Ferenc voltak. Az 1556–1572 közötti lázas harcok eredménye a lutheri egyház megerősödése a szászoknál, és a református, unitárius irányzat felé fordulás a magyaroknál.

A pálfordulás legjellemzőbb esete a magyar Luthernek nevezett Dévai Bíró Mátyás (1500–1545) útja. Bod Péter így jellemzi a Magyar Athenasban (1766): „Legelső volt ez a Dévai Mátyás, aki a reformációnak hajnalán az Isten beszédének lámpását egész Magyarországban elhordozta, és a tudatlanság homályában ülő embereknek a világosságot megmutatta, az Isten beszéde életet adó kenyerének édességét megkóstoltatta és ízleltette”. 1529-től Wittenbergben Luther követője. 1542-ben I. Ferdinánd üldözése elől Bázelbe menekül. Hazatérve, az ország északi vidékein fejti ki reformátori munkásságát. A zwingliánus fordulat vitathatatlan, hiszen maga Luther emiatt támadja 1544-ben. 1531-ben megjelent 52 reformátori tételében Zwingli úrvacsoratanát vallja. Zwingliánus hatásra vall a szentek kultuszának teljes elvetése a De dormitione sanctorum (1531) című munkájában. 

Határozottan tudatos zwingliánus Dévai reformátortársa, a prédikátor és gyülekezetszervező Kálmáncsehi Sánta Márton (1500–1557). Ezt írja róla Révész Imre egyháztörténész: „… megállapítható kétségtelenül erős zwingliánizmusa, ami a szertartási radikalizmusban, a sákramentumok jelképi jellegének nyomatékos hangsúlyozásában, predestinációs hitében és determinizmusában állhatott”.

Kálmáncsehinek egyetlen műve sem maradt fenn. Álláspontjára csak az ellenfelei vádirataiból következtethetünk. Ezek között első helyen Draskovich György nagyváradi kanonok állt, aki 1551-ben feljelentette Kálmáncsehit Bécsben, mint a sákramentárius szekta képviselőjét. 1554-ben e vád miatt kellett elhagynia Debrecent is.

Draskovich vádjai Kálmáncsehi erős zwingliánizmusáról tanúskodnak: nem tűr oltárt a templomban, miseöltözet helyett darócruhában prédikál, elítéli a római misét és ceremóniát, az istentisztelet középpontjába az igehirdetést állítja, hirdeti a lelkipásztori szegénységet, egyszerű faasztalról osztja az úrvacsorát és favályúból keresztel. Mindehhez Kálmáncsehi az ösztönzést valószínűleg Bullinger Liber Epistolaris című munkájából merítette. Bullinger ezt a művét 1551-ben írja, Fejérthóy Jánosnak, a bécsi magyar kancellária titkárának kérésére, a török hódoltság területén élő református gyülekezetek számára. Ez egy 47 levélből álló pasztorális mű, ami tulajdonképpen a II. Helvét Hitvallás első lépcsőfoka. Krisztocentrikus, de ugyanakkor a helyzethez alkalmazkodó gyakorlati segítségnyújtás. (Ez a mű Kolozsváron a Heltai-féle nyomdában Leveles könyvecske címen 1556-ban nyomtatásban is megjelent.)

A második ellenfél a körösladányi zsinat (1552), amely kiközösítette a zsinati tagságból, ugyanis ebben a traktusban akkor még 

lutheránus többség volt. Ennek a zsinatnak a vitaanyaga megbélyegzi Kálmáncsehi zwingliánizmusát. Fölrója, hogy az igehirdetése nyomán alakult protestáns gyülekezetek elvetik a Confessio Augustanát (az evangélikus-lutheránus egyház egyik legfontosabb hitvallási irata). Az egyháznak a gyülekezetekben való életmegnyilvánulása egészen zwingliánus jellegzetesség. Kálmáncsehi megszüntette a magánbűnvallást, a fülbe gyónást, eltávolította az oltárokat és szigorú egyházfegyelmet vezetett be. A legfőbb vád ellene, hogy úrvacsoratanában Zwinglihez közeledő álláspontot vallott. 

A magyar nyelvű helvéciai irány legnagyobb teológusa és egyházszervezője Méliusz Juhász Péter (1532–1572). Kezdetben Szegedi Kiss István prédikációit hallgatja, Wittenbergben mélyíti el a reformáció eszmeanyagát, és sajátos úton, Zwingli-Bullinger-Kálvin tanítását magáévá téve jut el önálló teológiai gondolkodásra. Méliusz 1558-tól haláláig debreceni lelkész és szuperintendens.

1559 novemberében jelen van a marosvásárhelyi zsinaton Dávid Ferenccel, Heltai Gáspárral, Kopácsi Istvánnal és Konrád Gergellyel együtt. Ő az egyik megfogalmazója annak az első magyar nyelven írott, hét pontból álló hitvallási szövegnek, amelyben a helvéciai úrvacsoratan mellett foglalnak állást. Ez a hét tétel határozott Zwingli-hatást tükröz, s távolabb áll Kálvin tanításától. Az úrvacsorát hittel vesszük a Szentlélek csatornáján át – szögezi le a marosvásárhelyi hitvallás.

A hitről mint szubjektív feltételről sokat és szépen beszél. A Szentlélekre mint objektív feltételre nem tér ki a magyarázatban. Zwinglinél is a hangsúly a szubjektív feltételen, míg Kálvinnál a Szentlélek munkáján van. Ez a hangsúlybeli aránytalanság igazolja a hitvallás zwingliánus voltát. Az úrvacsora hasznáról így ír: erősíti a hitet, hálaadásra késztet, szeretetre nevel, vigasztal. Ezekbe a megállapításokba belecseng az, amit Zwingli az úrvacsoráról mint a gyülekezet hálaünnepéről tanított, valamint a marburgi kollokviumon megállapított tétel: az úrvacsora haszna: „a hitben gyenge lélek megerősítő vigasztalása a Lélek által”.

Az egyházszervezés jellemző reformátori tevékenységére.

Huszár Gál nyomdász-reformátor 1557-ben Bullingerhez fordul tanácsért a liturgiai bizonytalanságok és ellentétek miatt. Erre a kérésre adja ki Ludwig Lavater zürichi lelkipásztor 1559-ben a zürichi egyházról szóló könyvét, amely hosszú időn át befolyásolta a magyar nyelvű református istentiszteleti rendtartást.

Méliusz egyházszervező munkájának kiindulópontja ez a könyv, valamint Kálvin Genfi Kátéja. Svájci hatásra, 1567-ben Articuli Maiores című munkájában 76 pontba szedve megírja református egyházunk első statútumát. 1568-ban az 1Kor 14,7-ből (Hiszen ha az élettelen hangszerek, akár fuvola, akár citera, nem adnak megkülönböztethető hangokat, mimódon ismerjük meg, amit fuvoláznak, vagy citeráznak?) kiindulva és Zwinglinek 1525-ben kiadott Eine Kurze Christliche Einleitung című irata alapján kivitette a templomokból az orgonát. Álláspontja szerint az élő éneket kell felkarolni és nem az élettelen hangszert.

1567-ben a debreceni zsinat elfogadja Bullinger II. Helvét Hitvallását, mely a svájci tanítás egyházunkba való belegyökerezését jelenti. 

Több teológus megkísérli bebizonyítani, hogy az erdélyi szász reformáció nem Wittenberg, hanem teljesen a svájci reformáció szelleméből született és ment végbe. Ezt a törekvést és megállapítást a szász reformáció története ilyen egyértelműen nem igazolja. De tagadhatatlan Zwinglinek és Bullingernek Johannes Honterusra gyakorolt hatása. Emiatt Luther dorgáló levelet is írt a brassói reformátornak. A Svájc és Brassó közötti szoros kapcsolat abból a levélből tűnik ki leginkább, amelyet Zürichből Bullinger írt 1543. augusztus 28-án Honterushoz. Ebben a levélben Bullinger, Martin Heinznak, a svájci reformgondolatok erdélyi szász párthívének kérésére, a fülbe gyónásról, a képek és az egyházi vagyon kérdéséről ír. Luther elutasította a fülbe gyónást, de megtartotta a magángyónást. Honterus a zwingli-bullingeri álláspontot fogadja el, mely szerint: a bűnös személyesen fordul Istenhez és vallja meg bűnét.

A templomi képek megítélésében is a svájci zwingliánus gondolat érvényesül. 1542-ben még érintetlenül maradtak a szentképek és oltárok a szász templomokban, mely tény Luthernek a képekkel szembeni türelmességét tükrözi. 1544-ben, Bullinger levelét követően, a szász templomokból kihordják a képeket és eltávolítják a főoltárt. Ludwig Binder szász egyháztörténész egy 1977-ben megjelent tanulmányában ezt írja: „A krónikák és a tudósítások azt a végkövetkeztetést engedik levonni, hogy 1544-ben a svájci befolyás, akár Bullingertől, akár máshonnan származik is, érvényre jutott”.

Gottfried W. Locher svájci egyháztörténész az erdélyi szász reformációnak Zwinglivel való kap-csolatát elemezve hangsúlyozza, hogy Honterus reformátori magatartása közelebb áll a Zwingli-Bullinger-vonalhoz, mint a wittenbergihez: „A lutheránus szász egyházi konszolidáció nem a Honterus műve, hanem nagy ellenfeleié: Mathias Ramseré és Mathias Hebler püspöké”.

Végkövetkeztetésként: Zwingli hatása az erdélyi magyar és szász reformációra közvetett volt; a közvetítő elsősorban tanítványa és utóda, Heinrich Bullinger, aki levelezésével, személyes kapcsolataival biztosította a zürichi reformáció eszméinek áramlását. Szász Károly református püspök egy 1884-ben írt cikkében így ragadtatja el magát: „Mi, magyar reformátusok, inkább zwingliánusok vagyunk, mint kálvinisták”. Helyesebb inkább így fogalmaznunk, a történeti tények ismeretében, hogy mindaz, ami a reformáció idején Zürichben Zwingli nyomán történt, nemcsak befolyásolta a magyar reformációt, hanem az erdélyi református-kálvinista egyház megszületéséhez vezetett.

Zwingli nem alapított egyházat, a világon egyetlen egyház sem viseli a nevét. Luther munkásságát elemezve egy alkalommal ezt mondta: „Én senki nevét nem akarom hordozni, csak az én főmesteremét, a Jézus Krisztusét, kinek harcosa vagyok”.

Reformátusokként mi is Jézus Krisztus egyháza akarunk lenni, de Zwingli Ulrich teológiai örökségéért, amely él a mi egyházunkban is, hálát adunk Istennek.

Nagy József Levente

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor