Zsizsegő időtlenség

Privát hangulatok

A kétezredik esztendőre tervezett kétezredik álma még messze lehetett, amikor egyszer éppen azt akarta álmodni, hogy megint tűnyölődik, vítyálódik és hágyászkodik, miközben a szövetségi kancellár egy endékás kantinban mosogat, az Ady Endre művelődési központban használt ruhát árusít KKL szorgos kritikus, akinek, nicsak: cipője orrán zsebtelefon, hogy munka közben is beszélhessen... Közben ő, PJ, de son vrai nom PJ: éppen szabadverset ír a Zazar folyó partján, bizonyos Rivulus Dominarum nevű településen; félmeztelen nők csodálják pompás izomzatát, és ME, a féltitkos szekus igazgató afelől érdeklődik, hogy ragyogó pajzsát mennyiért engedné át a nagybányai múzeumnak.

Ekkor váratlanul megszakad a számozandó álom, és PJ, alias PJ leteszi ceruzáját.

Egy dörmögő bariton bizonyisten Melis György hangján szól hozzá. 

– Közelebbről véve a természet külső világának s a lélek belső vívódásainak a költője vagy. Lírádnak kettős, Janus-arca van. Az egyik a földet nézi és az eget, mindazt, ami a térben él, létezik, történik, mozog: a fákat és növényeket, az álla-tokat és bogarakat, a szelet és az esőt, a fényt és a szivárványt, a nappalt és az éjszakát, a váltakozó évszakokat, a verejtékesen dolgozó embert, a meleg otthont, az édes családot. Látköröd e tájáról modern bukolikákat írsz, egy mai ember bonyolult lelki életén keresztülszűrve. A másik arcod a lét és a lélek mélységeibe mered. Itt már nyugtalanító kérdéseket vetsz fel, kételyek közt vergődsz, remények kábító szereivel ámítod magad, kínlódsz, gyötrődsz, hogy végül megbékélten oldódj fel az istenség gondolatában. Embernek mutatkozol itt is, ott is, olyannak, aki szenved és örül, csügged és bizakodik, sír és ujjong, senyved és lángol – költőnek, aki csodálatosan leegyszerűsített szavakkal tudja közölni mindazt, ami lelkében csöndesen áradva vagy viharosan zuhogva végbemegy. Te, a föld szülötte, a természet fia, Isten gyermeke. Költészeted időtlen és határtalan, mint a végtelen világ. 

A révület irányíthatatlanná válik, pedig a bariton korholja:

– Fürkészlek, miért nem válaszolsz, amikor ilyen szépen beszélek rólad?...

A Világügyelő ujjal megböki, amitől PJ, alias PJ úgy véli, bizonyisten nem másról; csakis őróla lehet szó. 

De hej, hiába tekintget erre meg arra, próbál szelfit is készíteni a Világügyelőről, amint az kedvesen a vállát fogja. 

Elenyész’ a Melis György baritonja is.

Sőt ő maga, PJ, alias PJ sincs igazán sehol.

* 

A dicséretre viszont pontosan emlékezett, és boldogan leírta. Azt is, amit akkor érzett: „A zsizsegő időtlenség egészen betölt. Látom: érzem és hallom, amint az illatozó fény újjászüli az egyetemes derűt a termékeny űrben.”

Elpilledhetett valóságosan. Nemsokára hirtelen felriadt. Csodálkozva eszmélkedett, hogy hiszen ebben az álmában egyáltalán nem volt bosszús, zsémbes, zsörtölődős, nem kötött bele fűbe-fába, nem gabalyodott bele a sok kiemelésbe, zárójelbe, nagy- és kisbetűs egyvelegbe, nyilakkal tűzdelt sorokba, oldalakba. Boldog volt, mint életében soha.

Elhatározta: álmát kérlelhetetlenül megfejti. És addig nem folytatja tovább – vegyi applikációkkal is generált – vízióit, míg ennek az egy igazinak a végére nem jár.

Ámde ő, aki kétezer álmának megszerkesztését tűzte feladatául, és ez idáig ötven százalékban derekasan meg is felelt a célnak, nem mert hinni (mintegy megelőlegezett) tehetségében.

Segítséget kért – volna.

És haj, barátai, ismerősei – a kevesek, akikkel elviselhetetlen gőgjében még szóba állt; s akik művi álomkórossága miatt még nem kerülték a társaságát –: jobbára csak vállukat vonogatták. Képzeleg szegény, gondolták: hiszen költőnek indult, aztán mégis prózát írt, jelentős prózát –, de összeférhetetlen természete miatt a megérdemelt társadalmi értékelés-jutalmazás sajna végérvényesen elmaradt. Hiszen mindent és mindenkit megsértett, rágalmazott immár... 

Jóféle vagy gonosz az angyal, aki kezére játszotta az Erdélyi Helikon fakult, poros példányát az 1943-as esztendőből?... Aluljáróban kínálta erdélyi tepertős pogácsáját egy rongyos repatriált, ráadásnak ezt mint „régi dokumentet”, és hát kapott érte másfél liternyi vörös vinkót, hályogos flakonban.

Szórakozottan lapozgatta, a metróra várva. Nem vágyott olvasmányra. Szomorú sebei sajogtak szüntelenül. Az angyal mégis kinyittatta a folyóiratot a 472. oldalra. Ott találta bizonyos Bardocz Árpád elemző írását: A mezők áldása (Bartalis János összes versei). 

Csaknem hibátlan, konstatálta elárvult otthonában, amikor összevetette az emlé-

kezetből lejegyzett álombéli szöveget az eredetivel.

Ki irányítja sorsunkat? A Véletlen? 

Maga a Világügyelő Férfiú.

Várta-várta, hiszen jelzésként élte meg, a csodát. Az ihletet – amelytől ismét kivirágozhat élete fája.

Késett. Halasztódott. Nem jött... Nem érkezett a mezőkre új áldás. 

Tovább gyarapította hát grandiózusnak szánt irományát – ama fickóboros műálmokkal, keservesen meggyűlölve a szabadverset és Bartalis költészetét.

Epés gondolatokkal azonban nem illette; a magyarázhatatlanul kedves epizód mégis: számozatlan maradt; és bizony hibádzik a Nagy álomkönyvből.