A zenének köszönetet mondó orvos (II. rész )

Németh László az orvoslás mellett elismert író, drámaíró és kritikus, de ugyanakkor kitűnő pedagógus is. Mivel fiatalkorától foglalkoztatja a nemzeti felemelkedés kérdésköre, nevelési elveit is megfogalmazza. Orvosként a pedagógiában nem tüneti kezelést javasol, hanem a kiváltó okokat igyekszik megtalálni és megszüntetni. Nevelési elvei ma is használhatók, ezért érdemes felsorolnunk néhány kitűnő megjegyzését.

„A foglalkozások a legjobb pedagógusok; a konyha többre tanítja a szakácsinast, mint a szakács, a hegedű többre a tehetséget, mint a mestere.” Rendkívül fontos lenne minden téren a gyakorlás, a megszerzett tudás alkalmazása, ami újabb – aktív – tudáshoz vezet.

A zene kérdésköre pedagógiai vonatkozásban is megjelenik Németh Lászlónál. „Azt, hogy mi a zene, tulajdonképpen most fedeztem fel. S igazat kell adnom Platónnak, aki államügynek tekintette, hogy az emberek milyen zenével öblítik át a lelküket. (…) Legmagasabb ötleteinken éppúgy megérzik, hogy milyen zenén élünk, mint vallásos érzésünkön. Aljas zenével itatni egy országot nagyobb egészségügyi csapás, mint tífuszos vízzel. Márpedig a zene nem könnyű és nehéz, hanem aljas és nemes. (…) S ami a zenénél ilyen nyilvánvaló, bizonyos fokig minden szellemi szórakozásra áll. A művészet, túl a műélvezet zónáin, igenis az ember vallásos érzéséhez szól, zülleszt vagy emel, ébreszt vagy kábít, s én nem hiszek az olyan reformnak, amely a szórakozásokat szemmel láthatóan meg nem nemesíti, s az élvezetben föl nem idézi az áhítatot.” Csak halkan merem kérdezi, mit szólna egy mai fiatal – vagy akár a szülei –, ha negatívan bírálnám azt a zenei stílust, amelyre szórakoznak? Ott téved nagyot a társadalom, amikor túlzott szabadelvűen kifüggeszti homlokára a „cégtáblát”, hogy „nekem senki se mondja meg…” De ha senki sem szólhat, akkor honnan tudja, milyen lelkületű zenével mossa át a lelkét? Aztán, ha feje tetejére áll a világ, akkor ujjal mutogatunk a másikra, hogy ő nem mondta… Szinte hetente hallom valamelyik diáktól, hogy „hallgassunk valami normális zenét is, ne csak klasszikusokat!” És ha rájuk bízom a választást, magam elé képzelem, mint forog a sírjában Platón, Németh László, Kodály és mindazok, akik nem az olcsó szórakozás mérlegén kínálták a zenét.

Pedagógusnak lenni sosem volt könnyű dolog. Már az ókorban megfogalmazta valamelyik nevelő, hogy „Quem dii odere, paedagogum fecere”, vagyis: akit az istenek gyűlölnek, azt pedagógussá teszik. Németh László kitűnő érzékkel igyekszik vigasztalni a látszólag értelmetlen fáradozás miatt csüggedő pedagógusokat. „Menj el tíz év múlva, s nézd meg, mi maradt a munkádból. De mi marad az elégetett szénből, a forgó lapátra hulló vízből, az elbomlott atomból? S mégis ezek hajtják a társadalmat. Ugyanilyen az iskolai órák melege!”

Az orvos-pedagógus a társadalom nevelhetőségének korlátját igyekezett megfogalmazni: a taníthatóság korlátja az, hogy „a serkentések nem a társadalomból jöttek, a nevelést keresőn át a nevelő felé; hanem a nevelőből indulnak ki, szembe a nevelt, s még inkább az embertársaság szokásaival”. És mit tapasztalunk az iskolában: ha valami nem tetszik a gyereknek vagy a szülőnek, akkor azonnal ellenkeznek. Félreértés ne essék, nem az indokolt pedagógusi hibák kiküszöbölése zavar, hanem a személyeskedő okoskodás, amikor egy félművelt, megfelelő tudás nélküli személy igyekszik magyarázni, miért rossz az, amit a szakemberek jónak fogadnak el!

Németh László nemcsak a társadalmat bírálja, amikor az oktatás hibáit kutatja, hanem a pedagógusokat is higgadtságra figyelmezteti. „A nagy szakember ideálja a kis szakember, s ha már a tanár is csak képmutatás árán látszhat tudósnak, elképzelhető, milyen kevéssé sikerül ez a gyermeknek tíz tárgyból.” Ezt a kijelentést természetesen nem szabad úgy értelmeznünk, hogy követelmények nélkül kell tanítani. A lényeg, hogy el kell fogadnunk a tanuló gondjait is.

Kodály Zoltánhoz hasonlóan Németh is kihangsúlyozza a zene pedagógiai fontosságát. „A zene pedagógiai jelentőségét nem lehet eltúlozni. Ha meggondoljuk, mi a zene, s hatását hogy érheti el, ez természetes is. A gondolkozás alá az emberben egy rezonátorrendszer van szerelve, amely az agykérget a zsigeri idegrendszeren át a szervezet mélyeivel köti össze, s a gondolkozás nehézségeit, a problémákat és megoldásukat, a létünket fenyegető veszélyt az egész test ügyévé teszi, s annak az állapotával mint egy sarkalló, szorongató, büntető s jutalmazó regulátorral önmagára is visszahat. A zene sajátos matematikájával, finoman adagolt feszültségeivel és megkönnyebbedéseivel s az ezekből kialakuló hullámaival, a gondolkozásnak mintegy megkerülésével ehhez a rendszerhez fér hozzá (melynek a működését mi mint érzelmeket tartjuk számon), s hozza létre benne a zeneszerző által átragasztani kívánt állapotot és közérzetet. Innen a zene démoni hatalma, amelyet Tolsztoj a Kreutzer-szonátában emleget. Nem gondoltam, nem éltem át, amit a szerző, s olyan állapotba jutok, mintha gondoltam, átéltem volna. A művészetek közül erre egyedül a zene képes.”

Figyelemre méltó és figyelmeztető jel mindannyiunk számára, hogy a neves író még a zongorával történt gyötrődései ellenére is nagy szeretettel szól a zenéről.

Külön érdekesség, hogy orvosként, íróként megihlette a Bolyaiak világa, és drámában állított emléket a két matematikus zenésznek.

Németh László átélte a második világháború retteneteit, megtapasztalta féltve szeretett hazájának másodszori megaláztatásait is, de volt lelkiereje – még ha néha borúlátóan is –, hogy a háború ideje alatt, 1942–1943-ban összetoborozzon egy háromszáz fős olvasói csoportot, és elmondja nekik hitvallását, hogy bármit is hozzon a sors, ő erejéhez mérten teszi, ami előíratott számára.

Elvei szerint élt, és csak súlyos betegsége állította meg az írásban. Majdnem elfelejtett írni és olvasni, de fel akart épülni. Gyakorlófüzete tanúskodik arról, hogy az utolsó lehetőséget is megragadta, hogy visszanyerje képességeit. Nagy keserűséggel, de belátással jegyzi fel füzetébe, hogy „Az írás szempontjából jó volt, hogy egy mély szünetjel, kiesés egyik percről a másikra véget vetett neki. Az életem azonban teljesen kifosztotta. Ez volt az egyetlen igaz szenvedélyem. S szenvedély nélkül üresen maradtam”.

Üres maradt az élete, de ott volt a muzsika. Szülővárosa másé lett, írni nem tudott, de „A zenének köszönhetem, hogy van lelkemnek hazája, melyre mint elveszett szülőföldre visszaemlékezhetem”. 

1975. március 3-án Németh László nem emlékezett többé földi dolgokra, mert eggyé lett a mindenséggel.

1965. április 30-án, Kodály Zoltánnal egyszerre megkapta a Herder-díjat.

Szilágyi Mihály