Zene az ecset végén és a húrokon
Leonardo da Vinci neve a legtöbb ember számára ismerősen hangzik. Életműve annyira szerteágazó, hogy bárkinek fölkelti a figyelmét.
Leonardo da Vinci neve a legtöbb ember számára ismerősen hangzik. Életműve annyira szerteágazó, hogy bárkinek fölkelti a figyelmét. Rengeteg könyv született a reneszánsz zseni hatására. Találmányai, ötletei, tervei meglepőek. A művészet, a technika és a természettudományok terén rendkívül jártas volt: festett, gépeket tervezett, kutatta az emberi anatómiát.
Legnépszerűbb s talán legismertebb alkotása az Utolsó vacsora című monumentális festménye. Ez a kép a titokkeresők számára valóságos kincsesbánya. Sokan sokféle szempontból elemezték már ezt a kompozíciót, és népes azoknak a tábora, akik találtak benne meglepő szimmetriákat, titkos kódokat, rejtett üzeneteket, sőt olyan is akadt, aki egy középkori himnuszdallam rejtélyes kottáját véli látni a képen. Giovanni Maria Pala vonalrendszert húzott a festmény kenyérdarabkáit érintve, és szerinte rejtélyes dallam bontakozik ki a képből – méghozzá jobbról balra olvasva, mert az alkotó kedvelte a tükörírást is.
Leonardo rendkívüliségét jelzi, hogy akadnak néhányan, akik azt feltételezik, hogy a torinói leplet az ereklyehisztéria egyik pillanatában megrendelésre készítette. Természetesen ennek nincs dokumentált háttere, de több jelből következtetnek erre. Mindenesetre sok érv és ellenérv létezik e témakörben.
A képzőművészeti alkotásokon kívül a polihisztor kitűnő zenész is volt, mestere volt a lantnak. Így talán hihetőbb Giovanni Maria Pala feltételezése. Leonardo kitűnő zenei tudását azonban mi sem bizonyítja jobban, mint egy általa tervezett hangszer. Ahhoz, hogy valaki hangszert tervezzen, bizony alaposan jártas kell legyen a zenében.
A titokzatos zseninek több meglepő találmánya mellett ez a hangszerterve sem mindennapi. Két hangszer keresztezéséből készült volna el. Da Vinci a viola organista nevet adta a tervezett szerkezetnek. Már a név is kifejező: a hangszer vonós (viola) és billentyűs keverék. Hasonlatos a tekerőlanthoz, csak sokkal bonyolultabb, és a képességei is tágabb teret engednek a zenésznek. Hangterjedelme sokkal nagyobb a tekerőlanténál, és nagy előnye, hogy csak a billentyű lenyomásakor szólaltatja meg a húrt. A hegedűvel és bármelyik vonós hangszerrel ellentétben Leonardo hangszere megszakítás nélküli vonós hangot tud kiadni (a hegedűnél a vonó oda-vissza húzogatásakor mindig van egy rövid pillanat, amikor a vonó mozgása irányt vált, ekkor nem szól a hangszer). Működési elve, hogy egy folyamatosan forgásban tartott korong alakú „vonóhoz” érinti a billentyű a húrt, ami így rezgésbe jön, és megszólal.
A hangszer terve azonban hosszú századokon át némán pihent a mester kéziratai között. Hans Hyden 1575-ben elkészített egy lábbal működő szerkezetet Leonardo ötlete alapján, majd 1625-ben a spanyol Raymundo Truchado is gyártott hasonlót, amely ma a brüsszeli hangszermúzeumban található. Ezt követően nem tudunk hasonló próbálkozásról.
1993-ban Akio Obuchi japán hangszerkészítő, aki régi hangszerek építésével foglalkozik, elkészített több példányt is Da Vinci tervei alapján. Rá húsz évre a lengyel Sławomir Zubrzycki is bemutatta az általa készített viola organistát. A japán hangszerkészítő megpróbált hűséges maradni az eredeti tervhez, ez utóbbi inkább Leonardo ötletét felhasználva épített egy modern hangszert. Egyértelmű, hogy ez hangterjedelemben és hangzásban is felülmúlja japán elődjét.
Leonardo da Vinci tehát jól értett a zenéhez is. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon azért tanult meg zenélni, mert egy polihisztornak illik mindenhez érteni, vagy azért vált polihisztorrá, mert magas szinten tudott zenélni? Ma már biztosan állíthatjuk, hogy azért lett ennyire szerteágazó tehetség, mert zenélt.
Az éneklés mellett a hangszerjáték is kitűnő képességfejlesztő erővel bír. Figyeljük meg, milyen agyi és testi működések szükségesek a hangszerjátékhoz! Vegyük először a kottából zenélőket!
A zenész nézi a kottát, a vizuális jeleket gondolatban hangokká alakítja, vagyis a jelnek megfelelő hang megszólalásához szükséges cselekvéssort képzeli el. Látva egy hangjegyet, a hangszeresnek tudnia kell, mit tegyen a hangszerrel, hogy az a megfelelő hangot adja ki. Ezt követően fizikai mozgással megszólaltatja a hangszert. Tehát egy hangjegy egy mozdulatot vált ki, de előbb mindazt el kell képzelni. Ez az agyi tevékenység minden egyes hangjegy esetében megtörténik. Képzeljük el, micsoda idegtevékenység megy végbe a zenész agyában egy hosszabb és bonyolult mű kottából való előadása során! Az embert mozgásában is pontossá teszi a hangszerjáték, mert a zenész jól tudja, hogy ujjának egy kis elmozdulása romba döntheti a teljes zeneművet. Egy orgonista például kézzel-lábbal zsonglőrködik a hangszeren, egyszerre több síkon kell gondolkodnia a különböző szólamok hangjegyeinek időtartama miatt, és közben figyelemmel kell követnie kéz- és lábmozdulatait. Ha pedig melléfog, azonnal fel kell ismernie, melyik ujja vagy melyik lába volt a vétkes, hogy tovább már a leírt hangokkal folytassa a játékot. Az agy ilyenkor irányít, összehangol, ellenőriz és korrigál, és mindezt pontosan, késedelem nélkül.
Még érdekesebb azoknak a helyzete, akik kotta nélkül zenélnek. Nekik emlékezetben kell tartaniuk a zenemű összes hangjegyét, azok időtartamát, egymáshoz való viszonyát, sőt azt is, hogy melyik hangjegyet melyik ujjal, lábbal kell megszólaltatniuk.
Eddig még csak a hangok reprodukálását említettük, de aki hallgatott már zenét, tudja, hogy nem elegendő óraműpontossággal lejátszani a hangokat, hanem nagyon fontos az előadásmódra való figyelem is. Van, ahol lassítani kell, máshol meg éppen gyorsítani. Helyenként suttog a zene, máshol meg tombolva üvölt. Az imént még vidám volt és nevetett, pillanatok múlva meg fájdalmasan sóhajt. Egyszer áhítatos, aztán démoni erőket sejtünk a hangok mögött. Néha félénk, máskor meg világhódító erővel tör előre. Alkalomadtán bársonyos szeretettel simogat, de hamarosan gyűlöletté válhat a csapkodó indulat.
Mindezeket egy zenésznek át kell élnie ahhoz, hogy tolmácsolni tudja, ezért gazdagítja érzésvilágunkat. Képzeletben átéljük a legtöbb élethelyzetet. Ha tragédiát sugall a zene, kínál feloldozást is, ha örömmel ajándékoz meg, segít igazán megérteni az öröm lényegét.
Umberto Eco szerint „Az életben az énekléssel, a zenéléssel, a színjátszással is próbálkoznunk kell, ha igazán élvezni akarjuk annak az előadását, aki nálunk sokkal jobban ért a dologhoz”. Ha elutasítjuk a zenetanulást, hogyan tudjuk élvezni az előadásokat? Ebből a helyzetből már ésszerűen következik a folytatás, hogy csak az olyan egyszerű dolgokat tudjuk élvezni, amelyek előzetes szellemi torna nélkül is könnyedén fölfoghatók. Ezzel fokozatosan szegényedik az érzésvilágunk – de a műveltségünk is. És észre sem vesszük, hogy elillant életünkből a boldogság utolsó emléke is.
Dicsőség-e számunkra, ha érzéketlennek, műveletlennek tartanak? Ha nem szeretnénk lesújtó véleményt, minél előbb kezdjünk el komolyan zenét tanulni, gyerekeinket pedig buzdítsuk, hogy foggal-körömmel ragaszkodjanak ahhoz az egyetlen vagy fél zeneórához, amelyet még biztosít az iskolai oktatás!
Szilágyi Mihály
